Eszterhai Katalin legújabb, rövidesen megjelenő könyvében, az „Ezerarcú szerelem”-ben azt az érzést járja körbe, amiben egyaránt van boldogság, bánat, gyönyör, távozás, könyörgés, istenhozzád, visszatérés. A könyv kapcsán beszélgettünk a kettős, magyar-kanadai kötődésű szerzővel.

– Honnan jött a könyv ötlete, és miért éppen szerelmi történeteket szerettél volna összegyűjteni?

– Kanadában élek, ahol dokumentumfilmek és televíziós műsorok készítőjeként sok emberrel találkozom. Több mint húsz évig minden vasárnap az olasz, spanyol és angol nyelvű nemzeti televízióban (Telelatino Network) látható volt a „Viva Domenica,” azaz „Éljen a vasárnap” című hatvanperces műsor, aminek megálmodója és felelős szerkesztője voltam.  Ennek a népszerű, sokak által kedvelt élő adásnak volt egy lenyűgöző része, amiben az meghívott vendégek a szívük történetéről meséltek nekem. Feltámadt a múlt, olyan titkokat osztottak meg, amelyektől a színeknek illata támadt, a fényeknek színe. Kinyílt előttünk a szívbéli érzések világa, hol sírtunk, hol hangosan nevettünk, szélesre tártuk szívünk ajtaját. Néha a megélt bánat és sérelem éles fájdalommal rohanta meg nemcsak azt, aki megosztotta a történetét, de azokat is, akik otthon a képernyő előtt ülve tanúi voltak a vallomásoknak. Ezt bizonyítja, hogy az évek során sok-sok levelet kaptam, amelyekben feltárták szerelmük szép vagy tragikus pillanatait és ez adta az ötletet, hogy nem szabad veszni hagynom ezeket a történeteket. Olvasva a könyvemet, egy-egy életmese sokaknak ismerős lehet, magukénak érzik majd, mert van azokban gyengédség, szenvedély, kétségbeesés, beletörődés, titkolt, semmit sem váró, semmit sem követelő szerelem, isten hozzád, szerepvállalás, szégyen, boldogságvárás.

– Tudatosan törekedtél arra, hogy különböző életkorú, nemzetiségű és élethelyzetű emberek kerüljenek a kötetbe?

– Nem, nem volt ebben semmi tudatosság. Kanada soknemzetiségű ország, de az biztos, a világ bármelyik sarkából is érkeztünk ebbe az országba, mindannyiunknak van miről mesélnünk. Hiszem, hogy minden ember története megálmodja a maga sorsát. Akármilyen valószínűtlennek ís tűnik, de ezek a történetek megtalálták a módját annak, hogy hogyan jussanak el hozzám. Mint említettem, sok levelet kaptam idősektől, fiataloktól egyaránt. Amikor válogatni kezdtem közülük, szükség volt egyfajta „mágiára“ is, arra a bizsergető érzésre, ami akkor bújik elő belőlem, ha egy történettel sugallni szeretne valamit, amelyik azt akarja, hogy tovább gondoljam, tovább adjam.

– Mi kellett ahhoz, hogy az interjúalanyok őszintén beszéljenek a kapcsolatukról?

– Mindenkinek megvan a maga szívszerelme – nekem is a magamé. Úgy választottam meg a vendégeimet, hogy történetükben saját lelkemnek egy paránya benne legyen. És, hogy miért volt fontos ez nekem? Mert úgy érzem, így lehetek csak hiteles. Ha azonosulni tudok velük, ha én is kinyitom a szívemet, elnyerem a bizalmukat, egyenrangúak leszünk. Fontos volt nekem, hogy minden beszélgetésünk az esti órákban legyen, mert szerintem este könnyebben nyitjuk meg a szívünket. A reggeli órák nekem nem váltak be. Amikor eljött a beszélgetésünk ideje, teljes figyelmemet nekik szenteltem, soha nem néztem az órámra, soha, senkit nem siettettem, ha kellett vártam, időt adtam, hogy megszűnjön a szívükben a zűrzavar. Megnéztem a fényképeiket, megfogtam a kezüket, megöleltem őket. Nekik és nekem is fontos volt egy hangsúly, egy mozdulat, egy csönd, hogy higgyünk egymásban. Csupa olyan dolog, ami emberi.

– Könnyebb volt a boldog párokat megszólaltatni, mint azokat, akik szakításon vagy válságon mentek keresztül?

– A boldog párok egymás szavába vágva meséltek, magabiztosak, ragyogók, nevetősök voltak, mert tudják, hogy az igazi összetartozás valószínűleg az élet legnagyobb ajándéka. Hallgatva őket, óhatatlanul az jutott eszembe, igen, ez a szerelem csodája.  Azok, akik elhagyott szeretőkké váltak, védelmet, segítséget, együttérzést vártak tőlem. Istenem, hányan megkérdezték, van-e megbocsájtás, lehet-e tovább is együtt élni, ha a másik megcsal bennünket? Hol a határ, meddig mehetünk el, mikor mondhatjuk, elég, nem tovább? De honnan tudnám én ezekre a kérdésekre a választ? A szerelem nem egyszerű epizód az életünkben. A szokások, a megállapodások, a vágyaink adnak keretet az életünknek. Sem ítélkezni, sem vigaszt nyújtani nem tudtam, és képzelgetéssel sem vigasztaltam senkit, de megosztottam a magam hitét, életem egy-egy sorsfordító pillanatát. Hiszem, hogy egy kapcsolatot tartóssá csak és kizárólag az egymás iránt érzett szerelmünk tehet. Nekem fontos, hogy szerethessek és szeretve legyek, az összes többi, csak a túléléshez kell. Ne legyünk olyanok, mint az elítéltek, akik azt mondják, „ha megvirrad, fellélegzem, ha megjön a tavasz, majd akkor boldog leszek”. Vallom, hogy valamennyien felelősek vagyunk azért, hogy hogyan éljük meg a napjainkat.  Néha tudomásul kell vennünk, ez ennyi volt, a rugó eltörött, de tovább kell lépnünk, nem szabad lemondani a boldogságról.

– Találtál olyan közös vonást, amely kortól, nemzetiségtől és társadalmi háttértől függetlenül minden kapcsolatban megjelent?

– Ó, erre a kérdésre könnyű a válaszom.  Mindannyian, akár hány évesek is vagyunk, bármilyen is a bőrünk színe és akármekkora is a bankszámlánk, vágyunk az éltető szerelemre. Olyanok vagyunk, mint a kincskeresők. Folyton kutatásban vagyunk. Keressük a szívünk másik felét. Senki nem akar élni fél szívvel. Vágyunk arra, hogy a szerelem karjai átöleljenek, foggal- körömmel védjük ezt az érzést, védjük, mert a szívünkben lévő szerelem a lélek selyme, derűje, ez az, ami segít élni. Szerintem mindenki azt szeretné – én biztosan –, ha a sírkövükre azt írnák fel: „élt és szeretett”.

– Milyen szerepet játszik egy kapcsolatban a szenvedély, a barátság, a biztonság és az elköteleződés?

– Igazából nem tudhatom, hogy másoknak mit jelentenek ezek a szavak. De azt tudom, hogy nekem mi a fontos a házasságunkban. A férjemmel, Lajtai Györggyel negyven éve összekötöttük az életünket, azóta együtt járjuk a magunk választotta utunkat. Időnként az ő lépteinek mérete más, mint az enyém, vagy fordítva, de igazodunk egymáshoz, hogy együtt, egyszerre lépjünk.  Ismerjük a régi mondókát: Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Az együtt átélt megpróbáltatások örökre összekapcsolnak. Szeretem a mindennapi dolgaink dallamát, szeretem, ha táncba hív, ha a karjába vesz, ha erejét erőmmé adja.

Szerintem ahhoz, hogy éljünk, néha bolondnak kell lennünk. Mi egymásnak adtuk gyerekkorunkat, emlékeinket, a lelkünket, mindent, mindent. Kölcsönösen vigyázunk egymás álmaira és a sorsjelző csillagainkra. Boldog, békés élet, hűség, szenvedélyes szerelem, mindenki erre vágyik. Igaz?  Azzal, hogy elköteleztük magunkat egymásnak, mindent felülíró barátságot kötöttünk, és egy életre szóló szerelmet, szeretetet raktároztunk el a szívünkben.

– Mit szeretnél, milyen kérdést tegyen fel magának az olvasó a könyv végén?

– A most megjelent könyvemben a szerelem elmondhatatlan varázsáról, kínjáról írtam és arról a sok örömről, amit kaphattunk volna, ami teljessé tehette volna az életünket, de a legtöbben elhárítottuk magunktól és felöltöttük magunkra a mélabút és úgy cipeljük, mint egy poggyászt.

Tanulnunk kéne a régi görögöktől, akik szenvedélyesen szerettek élni, egy boldog világ követeinek tartották magukat. Csatákat vívtak, örök barátságokat fogadtak, verseket írtak, szobrokat faragtak, bort ittak és közben, ahogy ők mondták, szívet cseréltek. Mindent megtettek azért, hogy a szerelem, amit ők a boldogság tetejének hívtak, az övék legyen. Ők, mert megbarátkoztak a jóléttel, örökké akartak élni. Amikor az elkerülhetetlen mégis bekövetkezett, a temetési szertartásokon nem is azt kérdezték, ki volt az, akit temetnek, hanem, hogy volt-e elegendő öröme, ismerte-e a boldogságot.

Igen, lélegezzünk egy mélyet és tegyük fel magunknak ugyanezt a kérdést. Ha a válaszunk nem egyértelmű igen, ébresszük fel magunkban az alvó zenészt, a költőt vagy a csillagászt, azt, aki mélyen ott él bennünk, aki az édes élet örömeire vágyik. Legyünk önnön csodánk szerzői, merjünk élni, merjünk szeretni.
Szöveg: Tobak Viktória, fotó: Lajtai György