A 2026-os Párizsi Autószalonon bemutatott tanulmány szoborszerű formákkal, hibrid V6-ossal és a „Szükségszerű szépség” filozófiával jelöli ki az olasz márka jövőjét.

„Az Alfa Romeo mindig is olyan autókat készített, amelyek nem csupán eljuttatják az embereket úti céljukhoz, hanem valamit meg is mozdítanak bennük” – nyilatkozta a párizsi bemutatón Santo Ficili, az Alfa Romeo és a Maserati vezérigazgatója. S bár a Stellantis konszern rugalmas architektúrája felkészült a tisztán elektromos hajtásláncokra, valamint a mild és plug-in hibrid megoldásokra is, az Alfa Romeo világossá tette: a Quadrifoglio DNS nem veszhet el. A Cuorerosso csúcsváltozatának hajtásláncát egy 2,9 literes, V6-os biturbó motorra épülő teljes hibrid rendszer jelenti, amely nyomatékváltón, szénszálas kardántengelyen és a márka fejlett Q4 összkerékhajtásán keresztül viszi át a teljesítményt az aszfaltra. A koncepció menetkész tömege a hibrid komponensek ellenére mindössze 1750 kilogramm.

A Centro Stile tervezői a „Bellezza Necessaria” – azaz a szükségszerű szépség – elvét követték. A felesleges díszítésektől megtisztított, monolitikus tömbből faragott 2+2 üléses kupé egyszerre idézi a klasszikus Gran Turismók eleganciáját és a szupersportautók agresszív arányait. A karosszéria 4700 mm hosszú, tekintélyes 1980 mm széles és mindössze 1331 mm alacsony, a tengelytávja pedig 2930 mm. A mérnököknek a látványos ékforma, a hátrafelé lecsapott, legendás Coda Tronca és a padlólemezbe simuló aktív diffúzor révén 0,28-as alaktényezőt (Cx) sikerült elérniük. Az orr-részen kortárs átiratban köszön vissza az ikonikus Trilobo és a központi Scudetto: a pajzs formája szinte szervesen türemkedik ki a gépháztetőből, hűtőrácsa pedig lüktető, szívverésre emlékeztető fénygrafikát rejt.

Hagyományos kilincsek nincsenek, a tetővonalra integrált érintőfelületekkel nyithatók a látványos, egymással szemben (hátrafelé) feltáruló ajtók. Látványosak az Alfa-hagyományok előtt tisztelgő, telefonkagyló-mintázatú, könnyűfém felnik, amelyek mögött vörös nyergekkel ellátott Brembo karbon-kerámia fékek és légrugós futómű rejtőzik. A karosszéria felületére a különleges, többrétegű Liquid Ink Red fényezés került, amely alumínium alapjának és színezett lakkjának köszönhetően az izzó láva és a folyékony fém ragyogását adja vissza, a fény szögétől függően akár mélyfekete tónusokba hajolva.

Az utastér kialakítását az 1967-es és a modern kori 33 Stradale ihlette. A kormánymű modern, elektronikus vezérlésű (steer-by-wire), ám a hagyományos háromküllős formát és a mechanikus kapcsolók tapintási visszajelzését megőrizték. A középkonzolon elhelyezett, forgótárcsás és billenőkapcsolós, úgynevezett Magma Display gondoskodik a funkciók intuitív eléréséről.

A beltérben a kézműves hagyomány találkozik a high-tech világával: a Poltrona Frau nubukbőr és a fenntartható, újrahasznosított kompozitok mellett a műszerfalon a Luna Rossa vitorláscsapat tapasztalataiból származó, könnyű és feszes technikai monofil szövetet alkalmaztak. A hagyományos csőműszereket a mechanikusan mozgó Cannocchiale Vivente váltja fel: normál módban két külön csőműszert látunk, ám ha a sofőr a dinamikus vezetésre kíván koncentrálni, a két egység fizikailag egyetlen, minimális információt mutató műszerré olvad össze. Az üzenet világos: a műszerfal középpontjában nem egy óriási tévé áll, hanem a vezető. A modern autóipar egyenarcú, képernyőáradatba fulladó világában az Alfa Romeo ezzel is egy határozott, vérbeli olasz választ adott a jövő mobilitásának kérdéseire. 

Tóth Gábor Ákos