A kettős, magyar-kanadai kötődésű szerző nyolc kötetével foglalta el helyét a sikeres szerzők társaságában; angolul is olvasható és színpadon is látható a műveiből készült darab, rövidesen a tengerentúlon is. Új kötetében nemcsak gazdag és fordulatos életének történeteit, hanem olyan emlékezetes találkozásainak tapasztalatait is megosztja, melyekkel újságírói, produceri pályája ajándékozta meg.

Meghitten áradó prózájában a szerző a nagy klasszikusoktól kölcsönzött gondolatok mentén kíséri, sodorja magával az olvasót a vágyak, hűség és árulások bölcs, érett és derűs megélésében.

Íme, az írónő gondolatai könyvéről:

„Sok bizalmas vallomást hallottam, sokan megosztották velem a titkukat, amelyeket most továbbadok. Akik nekem meséltek, valamennyien megéltek a szerelmet, leültek velem szemben, és szívük legmélyét tártak elém, rám bízták a kincseiket, amelyek önmagukban rendkívülinek éreznek

Azt mondják, a legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki. Ezekben a történetekben ott van az együttlét öröme, az összetartozás élménye, a biztonság, a védettség, a meghittség, a kötődés érzése. De még más is, mert elég egy kis gonoszság és ember embernek farkasa lesz. Amikor már nincsenek észérveink, csak forró méreg áramlik az ereinkben, felcsattan a hangunk. Valami elviselhetetlenül súlyos, ki nem élt érzés szinte készenlétben áll bennünk… Szemrehányás, célozgatás, vádaskodás, harag, düh, féltékenység, félelem, kezemben az üthetnék, a minek élek én még érzése tölti ki a szívünket. Ócsároljuk, ostorozzuk egymást. Bár látszólag semmi sem törött el, mégis…

Megélt pillanatokból állnak össze az emlékeink, és mindannyiunk története mesélésre érdemes. Fényes takarót szövünk belőlük illatosat, könnyűt, színeset, és mivel magunk válogatjuk össze a „felvető szálakat”, ezért van az, hogy akkor is, ha mindannyian ugyanazokat a dolgokat éljük át, ha beszélnünk kell róla, egyetlen történet sem lesz egyforma.

Bevallom, sírtam, amikor válogattam a válaszok közül, mert fájt, milyen sok ember van körülöttem, akik titkos fájdalmat hurcolnak magukban. Válaszaikból megértettem, hogy a mai, menthetetlenül egyhangúbbá váló világunkban milyen fontos is lenne a szerelem. És most szinte hallom, ahogy Shakespeare Rómeója mondja: „Szívből szeretni, híven! / Nincs szebb, égni e tűzben! / Együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen.”

Igen, mindannyiunknak kellene a szerelem, nagyobb becsben kellene tartanunk, mert csak a szerelemmel védekezhetünk a mulandóság és a feledésbe merülés ellen.”