A tárlat Kelemen Károly (1948.2024) több évtizedes életművéről kíván átfogó képet adni, a pálya meghatározó korszakain keresztül. A kiállítás Kelemen korai, a hetvenes évek konceptuális és performatív törekvéseihez kapcsolódó munkáit mutatja be, úgynevezett „radír képeket”, az 1980-as évek festészeti fordulatához, az „új szenzibilitás”-hoz köthető műveket, amelyekkel a magyar posztmodern festészet egyik meghatározó alakjává vált. Külön hangsúlyt kapnak az 1980-as évektől kibontakozó, művészettörténeti parafrázisokra és idézetekre épülő alkotások, valamint a szubjektív historizmus jegyében készült festmények. A válogatás célja, hogy keresztmetszetet nyújtson Kelemen Károly festői gondolkodásmódjáról, és érzékeltesse művészetének szerepét a kortárs magyar festészet történetében.

Kelemen Károly munkássága a hazai neoavantgárd és a posztmodern fordulat egyik legmeghatározóbb teljesítménye. A művész a hetvenes évek konceptuális kísérleteit követően – eljutva a tárgynélküli művészet és a kiállítási „nulla pont” végső határaiig – tudatosan tért vissza a táblaképhez és a fizikai tárgyalkotáshoz.

Pályájának a korai, konceptuális szakaszát a kiállításon a Drozdik Orsolya által készített, nyilvánosan eddig be nem mutatott videóinterjú legjellemzőbb részletei idézik fel annak érdekében, hogy a látogatók jobban megérthessék Kelemen teoretizáló festészetétnek hátterét. Alkotói filozófiájának középpontjában az egocentrikus „alanyi” festészet határozott elutasítása áll. Helyette az appropriation art (kisajátítás, idézés) és a kritikai reflexió válik mondanivalójának magjává.

Művészetének egyik védjegyévé váló „radírkép” eljárását Kelemen maga fejlesztette ki. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján született, radírral vászonra felvitt, majd részben kitörölt, az avantgárd klasszikusait (Warhol, Beuys, Pollock) megidéző és azokat destruáló hiperrealista képek technikájához a 2000-es évek elején visszatért, és alkotta meg Kitörölhetetlen kommunizmus című sorozatát.

Az 1981-ben induló Új szenzibilitás kiállításokon Hegyi Lóránd kiemelt szerepet szánt Kelemen Károlynak, mint olyan alkotónak, aki Magyarországon elsőként vetette fel a modernizmus és az avantgárd válságának kérdését, és aki a konceptualizmussal szemben az anyagérzékenységet, és a szubjektív historizmust képviseli.

A monokróm radírképeket követően Kelemen festészete mind inkább kiszínesedett. A monumentális tarot-kártyaképeket követte a nyolcvanas évek derekán a Teddybär-figura univerzális ikonná emelésével vásznain. A művészettörténeti emlékezettel és az avantgárd „múzeumi művészetté válásával” folytatott polémia csúcspontját Pablo Picasso Avignoni kisasszonyok című, az avantgárd forradalmat elindító művének reflexív variációi jelentik.

1997-es nonfiguratív sorozatában üvegszemeket ragasztott a vászonra, amely egyszerre jelenítette meg a Kelemen számára „halott absztrakt” festészet „élővé tételét”, valamint hívta fel a figyelmet a néző és mű viszonyának kölcsönösségére. 2006-os Kassák-sorozatában Bortnyik Sándor linómetszetét színezte újra, mintegy parafrazeálva és visszájára fordítva Andy Warhol saját korának sztárjairól készült portrésorozatait.

A kiállítás szervesen kapcsolja össze a teoretikus mélységet és a vizuális vonzerőt: megmutatja, miként válik a klasszikusok átírása, rombolása és újraépítése egy egyedülálló, szubjektív historizmus alapjává.

A tárlat a művész több évtizedes életművéről kíván átfogó képet adni, a pálya meghatározó korszakain keresztül. A kiállítás Kelemen korai, a hetvenes évek konceptuális és performatív törekvéseihez kapcsolódó munkáit mutatja be, úgynevezett „radír képeket”, az 1980-as évek festészeti fordulatához, az „új szenzibilitás”-hoz köthető műveket, amelyekkel a magyar posztmodern festészet egyik meghatározó alakjává vált. Külön hangsúlyt kapnak az 1980-as évektől kibontakozó, művészettörténeti parafrázisokra és idézetekre épülő alkotások, valamint a szubjektív historizmus jegyében készült festmények. A válogatás célja, hogy keresztmetszetet nyújtson Kelemen Károly festői gondolkodásmódjáról, és érzékeltesse művészetének szerepét a kortárs magyar festészet történetében.

Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója:

„Az 1948-ban született Kelemen Kettenbrücke/Teddy 1970-től volt a Képzőművészeti Főiskola hallgatója, 1976 körül a Rózsa presszó kultikus alakja lett. Itt szervezte híres akcióit, performanszait. Kelemen a művészet és létezés szabadságát hangosan követelő, e célért évtizedeken át harcoló művész volt. Nagyműveltségű, alkotó, aki tehetségét is provokatív hangon hirdette. Jó értelemben igaz volt rá a mondás: „hiteles, igazi festővé lenni, műveltség híján lehetetlen”. Bravúros technikáinak, filozófiára nyitott képzelőerejének terméke ikonikus „radírfestmény" sorozata. Közben elzárta magát a klasszikus avantgárd nagyjaitól. Mégis, úgy vélem, rálátott az elődökre. Nem csak erre a kiállításra fókuszálok most: Teddy barátomra úgy emlékezem, hogy inkább a vele kibeszélt, nekem különösen tetsző kisebb méretű műveit is szóbahozom. Talán mert azokban igenis rendre felidézte a klasszikus avantgárd jónéhány „botrányképét”, ezekről a montázsszerűen épített / festett remekműveiről is szólni szeretnék.

Már 1981-ben Cagnes-sur-Merben rangos kiállítás aranyérmét nyerte el. Még előtte a fiatalon eltávozott Gyetvai Ágnes műkritikus korszakos tanulmányt írt Kényszerteóriák címmel a Mozgó világ 1980/3-as számába. Abban a hét-nyolc művészt felvezető két főalak Halász András és Kelemen volt. A népvezér-festő Kelemennek Gyetvai nagy jövőt jósolt. Hozzá ön- és közösség gyógyító életművet is ígért neki. A Rabinext Stúdió egyik megnyitójáról Gyetvait idézem: »Kelemen még a néhány évvel korábbi tragikus heroizmus korszakában indult. Mentalitása az akkori – mára teljesen elveszett – szétszóródott figurákéval, Hajaséval, Najmányiéval rokon. Ezt a galériát is a „hiszem, mert képtelenség” fanatikus dühével hozta létre.« Kelemen galériája üstökösként csapódott le a szcénára. Simon Zsuzsa, a Műcsarnok néhai könyvtáros tudósa menedzselte az első privát kortárs galériát és őt is. Kelemen 1986 ban a Velencei Biennálén szerepelt.

Az ünnepi megnyitókat még nem a politikusok uralták. Kelemen ehelyett az előadói teatralitást kedvelte. Az egyik Rabinext nyitón, játékból picit rám ijesztett. Így amikor Zsuzsa segíteni hívott, kívül maradtam. És lettem inkább Teddy-barátja. Meghatározó Kelemen-élményeim képzőművészeti és magazin „képeslapjai”. Ezeket fegyelmezetten, de bővérű ecsettel, vastagon felülfestette. Polgárpukkasztó bölcsességeit – köztük üvegszemes anzixait is – komolyan vettem. Gegeknek látszó „szemes” munkái Jung pszichológiájával kérdeztek rá: a persona irányítja a festés gombolyodását? Hangos nem volt a válasza erre is – „nem” válaszai amúgy Kelemen lényegét adták. Képeslap montázsairól jót vitáztunk: a kacsintós, bárgyú mesefigurákról, a Micimackó, a Donald Kacsa, a Mikiegér arcokról: a lapokat pöcögtetve a műanyag lencsébe fogott szemek megmozdultak, beindult a szemforgatás. Mint egy abszurd darabban / pantomimben a megmerevedő figuráknak csak a szemmozgás adott módot a kifejezésre. Azt azonban mi, a befogadók irányíthattuk. Kelemennel megkerestük „képeslapjai” forrás-előzményeit is: Man Ray a metronóm ingára – fotóból kivágott szemet – ragasztott, Georg Grosz August bácsi fotóarcára montázsként varrt igazi gombokat. Marcel Jean babája szemét cipzárral zárta le és nyakán mozifilm volt a sál. George Cohen Akárki önarcképébe alvós-baba szemet ültetett.

Megidézve a műtörténetet: ki ki beleláthatott a maszkok mögé egy Bronzino-, Picasso- vagy Miró-képet. Simon Zsuzsa szerint ezek a képei az „idézetek idézetei". Kelemen hozzáfűzte „minden műértő leselkedik. ”Elhittem neki, hogy műtörténeti parafrázisaiban a festő tekint ránk, vagy akár mi befogadók nézünk a festő szemével. Élveztük tótágas-ikonográfiát. Nevettünk azon a fejtetőre állító viccen, amit már a hermetikusok megírtak: „amint bent, úgy kint, amint fent, úgy lent.” Komolyra fordítva a szót: Kelemen anzixain a sűrűsödő világ tágul: „a felszín van belül, azután jön a ráció, körülötte a maszk, azon túl a kollektív, elfelejtett, csak sejtett tudás – és végül legkívül az isteni lényeg, a Selbst”. Nagy szünet után felkért, nyissam meg egy Vár-beli kiállítását, de nyitószövegemmel alig fértem beszólásai közé. Az alkotó és a krakéler Teddy megfejthetetlen univerzuma számomra szépséges titok maradt.

Végül köszönet: Rockenbauer Zoltán kurátornak, Markovits Éva asszisztensnek, Vajdics Tamás grafikusnak, a művek kölcsönzőinek és a Műcsarnok munkatársainak”

Helyszín és időpont: Műcsarnok, megtekinthető 2027. január 10-ig