Megnyílt a  Itália élménye két évszázad magyar művészetében című új időszaki tárlat. A kiállítás a 19. századtól a kortárs művészetig tartó válogatással mutatja be, hogy a magyar kultúrában Itália mindig az utazók kedvelt célja, a művészeknek pedig örök motívuma és témája volt. A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében megvalósuló kiállítás 75 alkotótól mintegy 150 műtárgyat – festményt, grafikát, fotográfiát, szobrot, objektet és régészeti tárgyat – mutat be.

Ízek, illatok, fények, dallamok és történelem. Itáliába évszázadok óta zarándokolnak a világ minden tájáról: vannak, akik a tenger sós illata, a tájat arany ködbe burkoló napfény, a kávék és borok zamata miatt kelnek útra, másokat az antikvitás vagy a kereszténység emlékhelyei, a reneszánsz és a barokk építészet példaadó remekei, a múzeumokból és a templomokból áradó művészet vonz. Az Itália-élmény és a dolce vita koronként és egyénenként változó benyomások és tapasztalások halmaza, amely a magyar alkotók számára is örök inspirációs forrás. A tárlat magyar művészek tekintetén, az elmúlt kétszáz évet felölelő válogatáson keresztül mutatja be, hogy mit jelentett és mit adott számukra Itália.

Itália megtapasztalása volt a vágya a 18–19. századi, Grand Touron részt vevő utazóknak és azon fiataloknak is, akik művésszé akartak válni. A modern magyar festők számára pedig Itália – ahogyan Vaszary János is vallotta – „mindenütt szín, fény, mozgás, élet”.

A 19. századi magyar művészek olykor nélkülözések árán zarándokoltak Itáliába, vonzották őket a nagy múltú olasz akadémiák és a múzeumokban, templomokban tanulmányozható régi nagy mesterek, Raffaello, Tiziano és Caravaggio remekművei. Ligeti Antal az országot bejárva saját tájélményeit vetette vászonra, idősebb Markó Károly pedig második hazájának választotta Itáliát, kimeríthetetlen témát biztosítva festészete számára. Az olasz táj, az antikvitás és a reneszánsz kultuszának ikonikus művein – Csontváry Kosztka Tivadar mitikus tájain és Gulácsy Lajos Dante-képein – túl a mindennapi témák, a tipikus karakterek és a városi életképek is megjelennek a festményeken, grafikákon, szobrokon és fotográfiákon.

A 20. századi alkotók a nagy motívum keresése és tipizáló elemek megfestése helyett a tájrészletek és a kortárs architektúra oldott, gesztusszerű ábrázolásával ragadták meg az olasz hétköznapokat. Aba-Novák Vilmos és Bernáth Aurél expresszív festményein a tengeröböl és az égbolt egymással versengő kék foltjai, míg Vaszary János művein a tengeri strandok derűs, színes forgataga teremti meg a táj hangulatát.

Az Itália-élmény és a klasszikus olasz tájeszmény olyan vizuális esszenciaként szűrődött át a magyar művészetbe, amely a hazai témák ábrázolásához is inspirációt jelentett. Ligeti Antal és Egry József képein délszaki fényhatások telepednek a jellegzetes magyar panorámára, a Balaton és a Duna vidékére, Patkó Károly és Medveczky Jenő művein pedig a lidói jelenetek hazai variánsaként tűnik fel a balatoni fürdőkultúra.

Az olasz édes életbe való elvágyódás egyfajta popkulturális toposszá vált, azonban a dolce vita fogalma nem csupán az életöröm közhelyes metaforája. A tárlat rávilágít arra, hogy a dolce vita-jelenség éppúgy tükröződhet egy napfényes fantáziatájban, mint a bohém időszakukat élő művészek itáliai ténykedésében, vagy Benczúr Emese színes cukorkapapírokból vibráló Dolce vita-tablóján: a művészet érdekében elfogyasztott édes cukorkákban.