2019. Július 16. | Valter
Előző

A lélek pora...

Következő

Merész látomások...

Negyven év után…

Rufusz Ferenc

Negyven év után…

Az Oscar-díjas Rófusz Ferenc éppen negyven év várakozás után készült el Az utolsó vacsora című filmmel.

 

Az Oscar-díjas Rófusz Ferenc éppen negyven év várakozás után készült el Az utolsó vacsora című filmmel, 1978-ban ugyanis politikai okokból nem engedélyezték a megvalósítását. A világhírű Leonardo-képet megelevenítő tizenegyperces animációs film egyszerre hívja fel a figyelmet a milánói freskó visszafordíthatatlanul romló állapotára, miközben szimbolikusan a mai Európa látleleteként is működik.

 

 Elégedettséget érez, hogy a negyven éve kész forgatókönyvet most végre megvalósíthatta?

 

Tulajdonképpen örülök neki, hogy 1978-ban a Művészeti Tanács elutasította a filmtervem. Ha akkor készítem el, egy igen gyenge alkotás született volna. Az eltelt negyven év a hihetetlenül kiszélesedő technikai lehetőségeken túl mint alkotót is érettebbé tett, és azt gondolom, ez meglátszik a végeredményen. Pedig a forgatókönyvet lényegében változtatás nélkül adtuk be egy pályázatra Békési Sándorral, akivel pályája elejétől jó barátok vagyunk. Ő azóta rajfilmesből református teológiaprofesszor lett, ebben a filmben pedig mindkét szakmájának nagy hasznát vettük.

 

A korábbi munkái jellemzően kézzel rajzolt, hagyományos módszerrel készült filmek. Ez volt az első alkalom, hogy számítástechnikai eszközökkel dolgozott?

 

Már egy jó ideje alkalmazom ezt a technikát, hiszen nem lehet lemaradni ebben a műfajban sem. Alapvetően itt is kézzel rajzoltuk a képeket egyesével, csak papír helyett most digitális táblára. Ezzel az eszközzel viszont egy-egy kép sok egymásra helyezett rétegből áll össze, van olyan jelenet, ahol több tucat „layer” alkotja meg azt a látványt, ami a filmen megjelenik. Ezen kívül van a filmben egy élőszereplős, Rudolf Péterrel forgatott jelenet is, amit 1978-ban nem tudom, hogyan készítettünk volna el. Most green box-technikával vettük fel a jelenetet, ami a freskó előtt játszódik, de akkoriban kénytelenek lettünk volna az eredeti helyszínen, a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában dolgozni, aminek az engedélyezése nyilván nem lett volna egyszerű.

 

A munka így is három évet vett igénybe.

 

 – Igen, mert csak a főanimátor, Csányi Sándor tudott kizárólag ebben a produkcióban részt venni, a többiek csak szabadidejükben tudtak dolgozni rajta, mivel a film egy időben készült az egész-estés Ruben Brandt, a gyűjtő című produkcióval.  Kevés olyan animációs szakember van ugyanis, akikre egy ilyen feladatot rá lehet bízni. Maticska Zsolt, Kosaras Mihály, Horváth Károly, Tardos Zoltán és Salfay Tibor a stabil csapatom, akikkel nem először dolgozom együtt. De meg kell említenem Varga Zsolt Ivánt is, aki a fényelést végezte a filmen, jelentősen hozzájárulva a végső hatáshoz.

 

Mennyire tekintette kihívásnak egy ennyire ismert, nagy tekintélyű „alapanyaggal” dolgozni?

 

A legnehezebb munkafázis nem is a figurák vagy a helyszín, hanem a festmény rossz állapotára utaló repedések, hibák megrajzolása volt. Mégis ragaszkodtunk hozzá, mert az üzenet szempontjából meghatározó eleme a filmnek.

 

Akárcsak a film vége, amikor a festmény megsemmisül: a freskó lepereg a falról. Ez és a kép repedezettsége egyfajta segélykiáltásként is értelmezhető? Hiszen tudjuk, hogy a képet valóban az elmúlás veszélye fenyegeti.

 

Leonardo olyan alapanyagokat használt, amelyek nem könnyítik meg a restaurátorok munkáját, még az emberi bőr kipárolgásától is óvni kell. Ezért van, hogy többlépcsős zsilipen át engedik be a látogatókat, akik csak 15 percet tölthetnek el a kép előtt. De a freskó túlélt egy bombázást is 1943-ban, az épület telitalálatot kapott, csak a freskó fala maradt épen. Ami viszont még ennél is komolyabb veszély, az az érdektelenség, amit a látogatóktól tapasztaltam. Mikor először láttam a képet, szerencsém volt: egy olyan csoporttal kerültünk be, akiket elnémított a mű hatása. Másodjára nem így történt: a zsivaj, az érdektelenség, a nevetgélés, amit akkor át kellett élnem, nekem egyszerűen nem fér össze azzal, amit ez a kép közvetít.

 

A kép széthullása tehát annak a szimbóluma, ahogy maga a kultúra lepereg rólunk?

 

Ez is egy fontos tényező, hiszen a kép az európai kultúra egyik szimbóluma. A kép a keresztény üzenet lényegét, az eucharisztia eredetét fogalmazza meg, amikor Jézus a kenyérre és a borra azt mondja: ez az én testem és az én vérem. Mindezt az antik műveltséget is magába foglaló reneszánsz művészet eszközeivel. Ma Európában a klasszikus kultúra és a keresztény üzenet is érdektelenné válik. Ennek a látlelete is a film.

 

De a történet nem itt ér véget.

 

Valóban, és emiatt is örülök, hogy csak most készült el, a vége ugyanis összetettebb lett, mint az eredeti tervekben volt. Ebben pedig nagyon sokat köszönhetek Pacsay Attila zeneszerzőnek, akivel több filmemben együtt dolgoztam.  A filmet a Médiatanács Magyar Mecenatúra Programja mellett az NKA és az MMA is, támogatta valamint a film zenéjére külön pályázati úton az EMMI adott lehetőséget, így a zeneszerző egy élő zenekarral dolgozhatott, ami sokat jelent a végeredmény szempontjából. Vannak jelenetek, amik teljesen új értelmet nyernek a zenének köszönhetően. És legalább ilyen fontos Madácsi Imre hangmérnök munkája is, akinek a tolmácsolásában ismerjük meg a kép lepergése utáni eseményeket: szinte hangjátékként éljük meg a keresztre feszítést, majd az utána következő feltámadást és az édenkerti hangulatot. Az új élet a képen, a falon, a filmvásznon túl, a nézőben kell, hogy megszülessen, ez a film üzenete: Leonardo da Vinci alkotása, az emberi mulandóságot jelképező kép ugyan elveszhet, eltűnhet, de a megváltás és a szeretet üzenete az egész emberiség számára közös és örök.

 

A zártkörű vetítések alapján milyen visszajelzések érkeztek?

 

A legelső, ünnepélyes vetítésen, a film támogatói, közjogi és egyházi méltóságok jelenlétében a film vége után öt perc néma csönd volt. Majd, nagyon hosszúnak tűnő percek után Kozma atya megszólalt és azt mondta: nagyon reméltem, hogy senki sem fog tapsolni, hiszen a templomban elhangzó igehirdetést sem tapsolják meg a hívek. Az Országházban nyolcvan, a világ minden tájáról érkező bíboros előtt is bemutatták a filmet, tőlük is nagyon lelkesítő visszajelzéseket kaptam, a legtöbben elsősorban azt szerették volna, hogy minél több nyelven elérhetővé váljon a film.

 

A televíziós premier után milyen jövő vár a filmre? Terveznek nemzetközi forgalmazást?

 

A legjobban annak örülnék, hogyha az eredeti helyszín előterében megtekinthető lenne. Említettem, hogy a tömeg és a zsiliprendszer miatt hosszú várakozás után engedik be a látogatókat. A film elkészülésekor fogalmazódott meg bennem, milyen jó lenne, ha a várakozás közben egy nagy kivetítőn, többféle szinkront biztosító fejhallgatókkal, mintegy ráhangolódásként megtekinthetnék. Szerintem tíz perc alatt jól felkészítené a látogatókat a mű befogadására. Persze az, hogy ez megvalósul-e, nem rajtam múlik, egyelőre még csak egy ötlet.

 

 – Most, hogy ez a több évtizedre elhalasztott munka megvalósult, mihez fogna szívesen?

Sok tervem van, többek között egy újabb gyereksorozat és még egy festményfilmet is szeretnék elkészíteni: Meggyőződésem, hogy Csontváry Kosztka Tivadar nagyságban Van Goghhoz mérhető festő és szívesen készítenék egy olyan filmet, ami az ő festői univerzumában játszódik, az ő szemével mutatja be a világot.

 

NÉVJEGY

Rófusz Ferenc a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar rajzfilmrendező, az első magyarországi Oscar-díj birtokosa, melyet 1981-ben kapott A légy című legjobb animációs rövidfilmért. Pályáját a Mafilmnél kezdte mint díszletfestő és trükkfilmrajzoló. 1968-tól a Pannónia Filmstúdióban dolgozott. 1988-tól 2001-ig Kanadában élt, ahol saját stúdiót is alapított. Néhány ismertebb filmje: A légy, a Holtpont, a Gravitáció, és a Ticket.
Forrás: Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanács

Előző

A lélek pora...

Következő

Merész látomások...

Kövess minket!