2017. Július 22. | Magdolna
Előző

Kor- és helyfüggetlenül...

Következő

Trió...

Jöjjön ön is fehérben

Sok évig nem láthattuk, hallhattunk a tehetséges zenészt, aki kellemes énekhangjával, szaxofonjátékával a 80-as, 90-es években meghódította a hazai közönség szívét. Most újra itthon kép fel egy számára személyes indítású jótékonysági koncerten, a Vakok Állami Intézetének javára. Erről, és az elmúlt évekről kérdeztük Marcellinát.

 

- Miért pont a Vakok intézetét támogatja?

 

- Pontosítsunk, a Vakok Állami Intézete Alapítványát támogatom. Kicsit bonyolult világban élünk, a jogi utak elkerülhetetlenek, de így a legbiztosabb, hogy azokhoz jut el a segítség, akiknek szánjuk. A Marcellina Pjt billentyűse Molnár János vak volt. Annak idején nagysikerű jótékonysági koncerteket adtunk a Vakok Állami Intézetében, még a TV Híradó is közvetített részletet belőle. Ezt az archív felvételt most digitalizálták - hihetetlen hangulatú koncert felvétel. Annak ellenére, hogy Jani már nincs közöttünk – vagy az is lehet, hogy pont ezért is –, szeretném ezt a tradíciót folytatni.

 

- Nagyon tetszik a Jöjjön Ön is fehérben hívó szó.  Egy nagyon letisztult koncertre számíthatunk?

 

- Igen, szeretném a koncert hangulatát érzelemdús gondolatokkal gazdagítani. Szeretném, hogy a fehér öltözékben lévő közönség rögtön átérezze, hogy itt egy fajta letisztulásról van szó, ami egybeolvasztja a jelenlévőket. De legfőképpen azt szeretném, hogy elhalkuljanak a külvilág negatív zajai és egy közös célért, csak a zene szárnyán szálljunk.

 

 - Az alapítvánnyal a kapcsolta egyszeri, vagy rendszeressé válik?

 

- Hosszú távú együttműködésben gondolkodunk. Igaz, még csak az elején vagyunk, de remélem, hogy ez olyan irányba bontakozik majd ki, amik tervbe vannak véve. Most kezdem igazán felfogni, mekkora fába is vágtam a fejszémet!

 

- Mitől lesz különleges ez a koncert?

 

- A fehér bot, a fehér fény, a fehér szaxofon és a közönség fehérbe öltözve, ez egy olyan összefonódás, ami elvezet a célhoz: felhívni a figyelmet a társadalom látássérültjeinek problémáira. Mindezt úgy tesszük, hogy közben felszabadultan, jól érezzük magunkat. Bízom abban, hogy teljes ellazulás lesz a koncert végére!

 

 - Pályafutása során került kínos helyzetbe?

 

- Többször is, mint kellett volna, de most a kezdeti időszakból mesélek el egyet. Akkoriban a Moulin Rouge éjszakai szórakozóhely volt és nagy szónak számított, ha valaki ott énekelhetett. Tizenkilenc évesen kaptam egy lehetőséget próbafellépésre. A színpad nagyon speciális volt, középen lent volt, mint egy kör alakú arénában. A nézők két szinten fentről gyönyörködhettek a műsorban és a csodás teremben, ami olyan volt, mint egy ékszerdoboz, csupa tükör és arany csillogás. A felső szintről indult egy hosszú lépcső le, egyenesen a színpadra, amin a dívák nagyon elegánsan, hatásosan tudtak levonulni. A próbán ez nekem is csodásan sikerült. Az előadáson azonban induláskor a legfelső lépcsőbe beleakadt a csizmám sarka, térdre esve csúsztam le a szép hosszú lépcsőn. Mindeközben „természetesen” tovább énekeltem. Egy idő után összeszedtem magam, bátran felálltam. El akartam indulni, de kiderült, hogy nincs cipősarkam. Ennek ellenére „sikkesen” haladva kivágtam a magas hangot, amit a közönség óriási tapsviharral hálált meg. A főnök azonnal felajánlott egy szerződést, mondván, ez az, ez kell, ez az igazi show, a frenetikus előadás. A nagy ováció ellenére kissé döbbenten és kétségbeesve kérdeztem meg: ugye nem gondolja komolyan, hogy minden este térden állva fogok lecsúszni a lépcsőn?

 

- Mennyire szól bele a szervezésbe?

 

- Sajnos az egész életem arról szólt, hogy nem tudtam csak a zenémre koncentrálni, mert nem volt menedzserem, nem volt szerencsém egy szervező stábot magam mögött tudni. Így rengeteg idő, energia megy el a szervezésre. Habár most éppen nem panaszkodhatok, mert talán sikerült találnom olyan partnereket, akikkel nagyon hasonló hullámhosszon képesek vagyunk kreatívan együttműködni.

 

-  Már egy elég hosszú pályafutás van ön mögött, tele jó és néha rossz történésekkel.  Hogyan látja az elmúlt éveket magánemberként?

 

- Én mindent jónak találok, ami történt velem az életben, mert azt hiszem a jóból és rosszból is rengeteget tanultam. Az más kérdés, hogy kicsit lassan. Meglepetésnek tartom, hogy most újra itthon dolgozom, holott megfogadtam, hogy nem teszem. Ebből azt tanultam, hogy ne mond soha, hogy soha. Na, ez egy ős régi mondás, és én csak most fogtam fel a jelentőségét. Ugye mondom, hogy lassú vagyok! Ajándéknak tartom a nagyon jó kapcsolatomat a bátyámmal és egy különleges ajándéka az életnek, hogy Németországban egy család, mint a saját lányát befogadott, és azért semmit nem kellett tennem, annak ellenére, hogy az életben mindenért kell valamit tenni. Azután itt a párkapcsolat kérdése. Mindenki azt mondja rólam, hogy milyen szép, okos, csinos, értelmes, kedves, szeretni való, még sincsen, akit páromnak mondhatok!

 

- Vannak dolgok, helyzetek, amelyek elszomorítják?

 

- Ha külföldön éppen mákos tésztára vágyom, és nagy nehezen találok mákot, de megdarálni már nincs hol, és a kávédaráló is pont bedöglik. De komolyabbra fordítva a szót, az emberi közönyösség, az elhidegülés mindig kiborít.

 

- Vannak olyan mankók, amelyek segítenek kilábalni egy-egy negatív időszakából?

 

- Az önirónia nagyon sokszor átsegít a nehéz korszakaimon. Mert igen is vannak, annak ellenére, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, csak azért, mert mindig mosolygok, nálam az élet tejfölös bödön! Ami egyébként tényleg az is, ezért is mosolygok! Látja a bajuszom is tejfeles!

Előző

Kor- és helyfüggetlenül...

Következő

Trió...

Kövess minket!