2017. Április 28. | Valéria
Előző

Anyaság és karrier...

Következő

A hullaégető...

Egy film kapcsán…

Farkas Franciska

Farkas Franciska vagyok, színésznő vagyok, nő vagyok, budapesti vagyok, magyar vagyok, roma vagyok – és még rengeteg minden más is vagyok, de legfőképpen ember, ugyanolyan ember, mint bárki más.”

 

1984-ben születettem, Gyöngyösön. A budapesti Sylvester János Protestáns Gimnáziumba jártam, majd a pécsi Gandhi Gimnáziumban érettségiztem. Gimnázium után elvégeztem a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munka szakát, és jelnyelvi tolmács végzettséget is szereztem a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségénél. Sok mindennel foglalkoztam eddig, voltam jelnyelvi tolmács, újságíró-gyakornok, szobalány, pultos, bolti eladó és modell is. Mindig kerestem a tanulási lehetőségeket, ösztöndíjakat, mert családi támogatást nem kaptam.

 

Gyerekként szerepeltem a Harlekin Gyerekszínházban és később a Karaván Társulatban is, de célirányosan színészettel az első filmfőszerepem után kezdtem foglalkozni. Egy svájci rendező, Men Lareida filmjében, a Viktória – A zürichi expressz c. svájci-magyar kooprodukcióban játszottam címszerepet. Európában jóval előbb bemutatták a filmet, mint Magyarországon, így már 2014 januárjában tudomást szerzett róla a szakma, utána sok casting iroda kezdett érdeklődni irántam. Így találtak meg a Brazilok készítői is, Mécs Mónika producer és a rendezők, M. Kiss Csaba és Rohonyi Gábor, akik több fordulós válogató után engem választottak az egyik legfontosabb szerepre. Nagyon örültem a felkérésnek, mert miután leforgattam az első nagyjátékfilmemet, úgy éreztem, hogy rejtett erőművek gyulladtak ki bennem. Voltak kisebb-nagyobb színházi munkáim, a forgatás után játszottam a Pinceszínházban, a Független Színházban, és a Karaván Színházban, de folyamatosan kerestem a lehetőséget, hogy újra filmezhessek.

 

Nagyon motivált, hogy mozifilmben szerepelhetek, és az is sokat hozzátett, hogy rögtön megtetszett a történet. A Brazilok egy kedves, szerethető sztori, amiben ráadásul meghatározó karaktert osztottak rám. Egy félárva, testvérével és apukájával ingerszegény körülmények között élő lányt kellett eljátszanom. Amellett, hogy épp kezd nővé érni, és küzd a kamaszkori nehézségekkel, a női-anyai feladatok, kötelességek is rá hárulnak. Kihívásnak éreztem ezt a szerepet, de hajtott előre a kíváncsiság is, hiszen mindvégig nagyon érdekelt, hogy mi történik egy kamaszlánnyal abban a helyzetben, amikor jóval a korát meghaladva kell gondolkodnia. Az is nagyon tetszett, hogy mégis egy könnyed vígjátékról van szó, amiben rengeteg a humor, a történet pozitív, bizakodó, optimista.

 

Nagyon fontosnak tartom a karakteremen és a Brazilokon keresztül kibontakozó problémát, a kirekesztés elleni küzdelmet, és ezzel párhuzamosan a lehetőségek keresését a kitörésre. Azt gondolom, hogy a Brazilok mindenki számára nyújthat egy példázatot, hogy hogyan lehet kitörni, és küzdeni a mindennapos kirekesztés ellen, amivel mindannyian találkoztunk már. Ez ugyanúgy érintheti a szemüveges, vagy a túlsúlyos kisfiút az óvodában, a túl szőke lányt a gimnáziumban, vagy éppen a bevándorlókat, vagy a kisebbséget. A Brazilok Magyarországon játszódik, nagy figyelmet szentel a hazai problémáknak. Mégis, a történetnek akárhol lehet létjogosultsága a világban, mert a kirekesztés sajnos mindenhol jelen van. Így válik a film üzenete általános érvényűvé, amely mindvégig azt a gondolatiságot hordozza, hogy soha nem szabad feladni. Ezt tükrözi a film mottója is: nem beszarni.

 

A forgatás ideje alatt a teljes stáb nagyon összekovácsolódott, ami annak köszönhető, hogy mindenki hitt a filmben, az üzenetben, és abban, hogy közösen, együtt valami jót tudunk alkotni. Külön ki kell emelnem az amatőr gyerekszínészeket, akik a Brazilok focicsapatát játszották, mindannyian egytől-egyig lenyűgözően tehetségesnek bizonyultak. Ugyan nem volt feladatom, de külön is foglalkoztam a gyerekekkel, mert szerettem volna biztonságot nyújtani nekik a forgatás alatt, átsegíteni őket a nehéz helyzeteken, holtpontokon, hogy ne legyen semmi fennakadás, és könnyebb legyen nekik. Ha gyerekek vannak a közelemben, mindig, minden elé az ő érdekeiket helyezem. Emellett persze végig szórakoztuk az egészet, és annyira jó volt a hangulat, hogy nem is akartuk, hogy vége legyen.

 

Most is tartom a kapcsolatot a gyerekekkel, és nem titok, hogy szeretném, ha folytatnák a színészkedést. Lakatos Eriket, a főszereplő kisfiút nagyon megszerettem. Annyira édesen szemtelen volt, hogy az egész stábot megőrjítette – jó értelemben. Mindenkivel viccelődött, a fiúkat ugratta, a lányoknak udvarolt. Emlékszem, egyszer azt mondta nekem, hogy olyan selymes a hajam, mint a Mennyországban a fű! Teljesen elolvadtam tőle. A forgatás után javasoltam neki, hogy ne hagyja abba a szereplést, mert nagyon tehetséges, és középiskola után jelentkezzen a Karaván Művészeti Alapítványhoz. Ez egy színházi társulás, ahol tehetséges roma- és hátrányos helyzetű fiataloknak színészképző stúdiót működtetnek, én is játszottam ott.

 

A színészet mellett jelenleg drámapedagógiával, tehetséggondozással is foglalkozom. Eredetileg szociális munkásként végeztem, és a képzéshez szükséges kötelező gyakorlat során szereztem már tapasztalatot gyerekekkel, de igazán a Tudás Hatalom projekt keretein belül mélyedtem el a tanításban. Úgy kezdődött, hogy a Roma Oktatási Alap támogatásával Horváth Kristóf slammer kezdeményezésére készítettünk egy videót a tanulás fontosságáról, amiben tehetséges roma fiatalok szerepelnek, és slam poetry versenyre hívják fel a figyelmet. Aztán ez a videó annyira népszerű lett, hogy nagyon sok helyre kezdtek hívni minket szerepelni. Így végül úgy döntöttünk, kibővítjük a profilt tehetséggondozásra és művészeti oktatásra is.

 

Horváth Kristóf régi jó barátom, ő kért fel arra, hogy vegyek részt a foglalkozásokon mint színész és vendégoktató. Tavaly szeptember óta segítek rendszeresen két csoportban, tíz-tizenhat éves korosztálynak tanítunk improvizációt és szövegírást, koncentrációs gyakorlatokat. Annyira megtetszett, és annyira sokat tanultam a gyerekektől, hogy úgy döntöttem, idén februárban beiratkozom egy intenzív tanfolyamra a Magyar Drámapedagógiai Társaságnál. Májusban fejezem be, és olyan végzettséget fogok kapni, amivel a jövőben óraadó tanárként önállóan is dolgozhatok iskolákban.

 

Az első filmfőszerepem óta eltelt négy év, és most egy teltházas, önálló színházi esttel lépek fel, amely egy Gorkij-novellát dolgoz fel. Bízom benne, hogy ez az előadás is rávilágít arra, hogy nem csak a roma lány szerepét tudom eljátszani. Engem az inspirál, az motivál, ha tőlem távol álló karaktereket formálhatok meg, mert így folyamatosan tudom fejleszteni magam. Többek között emiatt kerestem meg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Pelsőczy Rékát, hogy szívesen tanulnék tőle valamilyen formában. Rögtön a mélyvízbe dobott azzal, hogy Shakespeare Macbeth c. darabjában szerepelhettem a végzős hallgatókkal. Szerettem volna a maximumot nyújtani, ezért sokszor előfordult, hogy a Brazilok forgatási szüneteiben is, pihenés helyett ennek az előadásnak a szövegét tanultam. A darabnak végül nagy sikere lett, és nagyon örültem, hogy a visszajelzések azt bizonyították, hogy egy klasszikus darab szerepében is megállom a helyem.

 

Mindig igyekszem minden szerepemből a lehető legjobbat kihozni, ahogyan tettem ezt az HBO Aranyélet c. sorozatában, vagy éppen a Brazilokban. Remélem, hogy a közönség szerint is sikerült, és bízom benne, hogy a jövőben más szerepekben is láthatnak majd az érdeklődők.  

 A színpadon és az életben egyaránt szeretném megmutatni, hogy én is több rétegből és több identitásból tevődöm össze, Farkas Franciskát nem lehet egyetlen címkével elintézni. Farkas Franciska vagyok, színésznő vagyok, nő vagyok, budapesti vagyok, magyar vagyok, roma vagyok – és még rengeteg minden más is vagyok, de legfőképpen ember, ugyanolyan ember, mint bárki más. Azt gondolom, ideje megértenünk, hogy egyenlőek vagyunk, egymás mellett élünk, nem kell félnünk egymástól, és bántanunk sem szabad a másikat. Ezt a szemléletet próbálom átadni a gyerekeknek.

 

Nagyon fontosnak tartom, hogy megmutassam nekik, van lehetőség – mindig van lehetőség, csak észre kell őket venni, meg kell ragadni, folyamatosan próbálkozni. Én is így kezdtem, mindig ott toporogtam az ajtóban, és egyszer csak azt mondták, hogy na, jó, ha már megint itt vagy, akkor gyere be, mutasd meg, mit tudsz. Soha nem szabad feladni. Nem beszarni! Erről szól a Brazilok is.” 

 

Előző

Anyaság és karrier...

Következő

A hullaégető...

Kövess minket!