2017. Október 19. | Nándor
Előző

Odanyúlnál a szerért?...

Következő

Pataki Zita balatoni bakancslistája...

A tagadás önmagunkra is vonatkozik

Szabó Máté

Eve egész életében kemény küzdött, hogy olimpiai bajnok lehessen. Most a sportág egyik legjobb edzőjével készülhet a versenyekre, aki felajánlj egy plusz opciót: egy kiegészítő kezelést, amivel a lány a világ legjobbjává válhat. De mennyire biztonságos ez a plusz löket? Mennyire etikus? És mi van, ha kiderül? Akkor már csak egy dolog következhet: a tagadás. Jonathan Maitland darabja, a Tagadj tagadj tagadj a sportvilág egyik legkényesebb kérdését, a doppingolást járja körbe. A darab rendezőjével, Szabó Mátéval az érintett erkölcsi kérdésekről, a közönség tagadásáról, áldozatokról és vesztesekről beszélgettünk.

 

- Mennyire nehéz a sport világát a színpadon megjeleníteni?

 

- Különös dolog, mert a sport mozgást feltételez, a színpad pedig méreténél fogva ezt behatárolja, ezáltal megkövetelve a kreativitást, az absztrakciót.  Miközben a jelenetek önmagukban nem elemeltek, ettől bizonyos mértékben azzá válnak. Nehéz, hiszen ma ezernyi kameraállásban követhetjük a sporteseményeket, képileg nem is lehet felvenni a versenyt, ezért abból indultunk ki, hogy gondolatilag mit tartunk fontosnak és abból született meg egy ábrázolásmód, ami az előadásra jellemző.

 

- Mennyire fontos maga a sport, mint téma a színdarabban? Hiszen itt inkább egy erkölcsi problémáról van szó…

 

- Magunkban azt akarjuk hinni, hogy a világ jelenlegi működése elképzelhető erkölcsileg helyesen is. Pedig ez két ellentmondó szempontrendszer. Életünk egy részét virtuálissá tettük, és ott zajlik egy közös ámítás, ami valószínűleg ahhoz kell, hogy ébren tartsuk magunkban az optimizmust. Csak a valósággal veszítjük el a kapcsolatot. Létezik egy világ a fejünkben és van egy, amiben élünk, észleljük a különbséget, de kritikus helyzetekben inkább elhallgatjuk. A virtuális térben persze tombolunk. Olyasmivel szembesül az ember ebben a történetben is, amit ő maga is elhallgat, hiszen mind részese vagyunk valaminek – a tagadás önmagunkra is vonatkozik. Az erkölcsi kérdés valójában háttérbe szorult, a játék szabályai már megváltoztak, és a kérdés inkább az, hogy benne vagyunk-e ebben az új játékban vagy nem. Márpedig benne akarunk lenni. A csalás és ámítás a társadalmi játékszabályok része. Erkölcsi kérdésről beszélni öngyilkos merénylet lenne. Igazából ez a döbbenetes: hogy maga az erkölcsi kérdés abszurd kérdés. Többek között erre világít rá a szöveg.

 

- Érdekesek a szerepkörök is. Hiszen ki az áldozat? Valójában mindenki az, nem?

 

- Relatív, hogy ki az áldozat. Hiszen egyszerre többfajta verseny zajlik egy ember életén belül. Például sikeres akar lenni és egészséges. Innentől ez hosszú távú kérdéssé válik, az adott pillanat tűnhet sikeresnek és sok sikeres pillanat miatt meg lehet, hogy megéri élni.  Aztán a távoli jövőben ugyan ebbe belehalunk, de az a távoli jövő, ez pedig a jelen. Külön kérdés tehát a sors és az aktuális eredmény. Mi azonban nem ítélkezni, inkább minél több szempontot akartunk felmutatni. A szöveg igen szellemes. A kérdés igazából az, hogy mi magunk másként döntenénk-e. A darab kiválóan megmutatja, hogy lehetőségek mennyire szűkek… És nem csupán a sportoló tagad, minden szereplőnek megvannak a maga bűnei.

 

- Az is kérdés, hogy ki az abszolút vesztes...

 

- Ez is attól függ, melyik pillanatát nézzük a szereplők életének, de úgy tűnik, mindenki vesztes. A darab által kreált utópiában elvesztettük a „fairplay” fogalmát. A szerző a közeljövőbe helyezte a cselekményt. Tehát nem most történik. Ez egy udvariassági gesztus a részéről. Látjuk a főszereplőt, akinek vannak elvei, egészséges életet él… de aki ugyanakkor mindent megtenne azért, hogy győzzön.  És ebben az állítólagos jövőben már nem elég önmagában a teljesítmény. Valamit tenni kell. Ez is egy Mephisto-történet.  Nem csak a sportról szól, hanem az emberi hajlamról is. A bűn által való előrelépésről, de azt feltételezve, hogy nem a főszereplő az első, aki él ezzel a lehetőséggel. A tragédia az, hogy valaki egyszer elkezdte… másként.

 

 - Mi az abszolút üzenet?

 

- Két dolgot tehetsz, lemondhatsz a győzelemről, és nézheted a tévében másokét, vagy pedig rálépsz egy útra és utána eltagadod, hogy ráléptél. Virtuális világot teremtesz, ahová a belépőjegy a tagadás. Fontos együtt éreznünk azzal, hogy a versenysport önmagában önfeláldozás. Ha tiszta, akkor is, ha nem tiszta, akkor is. Utóbbi esteben másokat is feláldozol, de ugyanazt teszed mással, amit veled is megtettek. Mérlegelnünk kell, hogy van-e lehetőségünk helyesen cselekedni, ha pedig nincs, akkor kinek ártunk, vagy minek ártunk azzal, ha mi is rálépünk arra az útra, amin mindenki jár. Dolga-e, hogy törődjön ezzel az, aki csak sportolni szeretne és csak egy picit kell pislognia, vagy félrenéznie és akkor minden olyan, mintha rendben lenne. Szembesülünk továbbá azzal is, hogy mennyire fontossá bír válni a győzelem, ha valaki tényleg megtett mindent a győzelemért. Vajon vissza kell-e riadjon valamitől, amit akár el is tagadhat. Sajnos ez az opció jelenik meg kiváló plaszticitással, hogy nem éri meg tibeti szerzetesnek lenni, pár soros hír, vagy annyi sem, ha feláldozod magad.  Ugyanakkor végül kegyetlenül szembe fordít minket azzal, mi a következménye ennek a fajta vakságnak átvitt és a szó szoros értelmében is.

 

- Kaptak külső segítséget a témával kapcsolatban?

 

- Voltak beszélgetéseink. Aktív és exsportolóval, illetve a doppingellenőrzés területén járatos szakemberrel is. A darab címe nem véletlenül az, hogy Tagadj, tagadj, tagadj, de ezzel nem akarok sugallni semmit. Csak azt, hogy nem tűnik teljesen alaptalannak ez a történet. Én magam ugyanúgy rajongok a sportolókért, mint bárki más. Ezen nem változtat, de súlyosan elgondolkodtat.

 

- A színház feladata a tabuk feltárása. De ha innen nézzük mennyire kockázatos a sporttal kapcsolatos tabuk feltárása?

 

- Jelen esetben zéró a tolerancia, de rengeteg a kiskapu. A ártatlanság vélelme miatt azonban ez egy nagyon érzékeny terület, és mérlegelni kell, hogy mit állítunk, vagy sugallunk A szerző sportriporter, aki erős önkritikával ábrázolja a sportriportereket és tulajdonképpen az összes szereplő viszonyát a valósággal. Igyekeztünk az általa létrehozott helyzetekben hitelesen működni és rámutatni a benne rejlő súlyos tragédiára. A darabbéli edzőnő felnyitja a szemét a versenyzőnek, hogy mik a realitások és különös verbális képességgel felajánl egy alternatívát. És aztán kiderül, hogy ez valójában nem alternatíva, de lehet annak látni és a sportoló is él azzal a lehetőséggel, hogy annak lássa. Látjuk, hogy egy döntésnek mennyi eleme van.  A darabban látunk egy feltételezett valóságot, ami azért nem ismeretlen. Furcsa szembesülés, hogy a sportoló önálló teljesítménye – ha tételezzük fel, esetleg valamennyivel kisebb, mint a végső teljesítménye, elvitathatatlanul része győzelemnek. A kérdés ma már néha az, hogy akkor jár-e érte önmagában elismerés. Ha csak sejtjük, de nem tudjuk és azt is sejtjük, hogy mindenki...  Ma már sok esetben képesek vagyunk szeparálni a teljesítményt a körülményektől, hiszen annak nyilvánvaló áldozata a sportoló. De ezzel nyilvánvalóan túllépünk valamin. A magunkkal való szembesülés lehetetlensége miatt döntünk a félrepillantás mellett. Hiszen ez a fontos erkölcsi kérdés vetődik fel: a kis bűn is bűn. De mennyire vagyunk mi magunk bűntelenek? Végeredményben pedig két választásunk van. Vagy megtenni mindent annak érdekében, hogy megszűnjön. Ez lehetetlen. Elfogadni erkölcsileg szintén lehetetlen. Ez utóbbi azonban mégis megtörténik.

 

- Ez ma már valóban egy elfogadott dolog?

 

- Lehet, hogy a nagy tömegek nincsenek tisztában vele, és aki nincs tisztában van vele, élvezi a sportot, aki pedig tisztában vele, az pedig annak ellenére: megpróbálja. Nem élvezni a sportot, senkinek nem érdeke.

 

- Hogy telt a próbafolyamat?

 

- Jó emlékű időszak volt. Már várjuk a szeptemberi bemutatót, amikor a darabot bevihetjük a térbe. Nagyon hálás vagyok, jó munkatársakat kaptam.  Ez az Orlai produkció kifejezett érdeme, hogy a háttérszemélyzet is együtt gondolkodik a produkcióval. A tervezővel, Ondraschek Péterrel való beszélgetéseknek és az ő invencióinak köszönhetően vizuálisan és szellemileg izgalmas tér született. . A színészekkel pedig olyan témát kellett körül járnunk, ami civilben is érdekelt minket.

Kanicsár Ádám András

 

Utánajártunk: Az előadást Budapesten a Hatszín teátrumban mutatják be szeptember 16-án, Lovas Rozi, Sztarenki Dóra és Ullmann Mónika szereplésével.

 

Előző

Odanyúlnál a szerért?...

Következő

Pataki Zita balatoni bakancslistája...

Kövess minket!