2018. December 19. | Viola

Élni a lehetőséggel

Simon Zoltán
A Miskolci Nemzeti Színház színésze, Simon Zoltán is a között az öt fiatal művész között tudhatja magát, akik Junior Prima Díjat vehettek át Színház és Filmművészet kategóriában. A rangos elismeréssel a kiemelkedő teljesítményt nyújtó 30 év alatti művészeket tüntetik ki. A színművészt – aki idén Vodafone Ösztöndíjban is részesült – legközelebb a Jóembert keresünk című zenés példázatban láthatja a közönség december 7-én.

 

Simon Zoltán 2012-ben diplomázott a Színművészeti Egyetemen, azóta a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagja. Olyan darabokból ismerheti a közönség, mint a Liliom, A mi osztályunk, vagy a Kivilágos kivirradtig. Az idei évadban szerepet kap a Három nővérben, az Édes Annában, valamint a Jó embert keresünk, az Ünnep és a Velencei kalmár előadásokban is.

 

– Eddigi pályafutása mérföldkövének tartja a Junior Prima Díjat?

 

- Valóban, mérföldkőnek érzem. A díj eddigi pályám olyan visszajelzése, ami talán az egyik legnagyobb szakmai elismerés és megerősítés, hogy jó, amit csinálok, vagy legalábbis fontos. Amolyan vállveregetés ez, ami ritka egy fiatal színész életében. Úgy érzem a Miskolcon töltött hét éves munkának köszönhető, hogy jutalmaztak. Különösen nagyra becsülöm, hogy vidéki színészként részesülhettem a díjban, hiszen a szakmai zsűri főként pestiekből áll, és az ottani fiatal színészek jobban szem előtt vannak. Amellett, hogy nagyon nagy megtiszteltetés, felelősséggel is jár a kitüntetés.  Úgy érzem a díj a Miskolci Nemzeti Színház számára is elismerés, hiszen azt jelzi, hogy a színház híre és szakmai eredményei eljutnak Pestig és más vidéki városokba is.

 

- Az ön számára mit jelent a színészet: hivatás, munka, vagy foglalkozás?

 

- A színészet számomra hivatás. Egy színházi műhelyben csak így lehet igazán alkotni. Az energiáim a „munkára” összpontosulnak, és ebben tudok kiteljesedni. A színház mellett a 200 első randi című sorozat munkálatait is bele kell szorítanom az egyébként is sűrű időbeosztásomba. Egyre több filmes megkeresést kapok, a legújabbak közül volt olyan, amit le kellett mondanom, mert nem fért bele az időmbe, mivel amikor a színházban leszerződök egy évadra, az egy felelősségteljes döntést és lojalitást feltételez. Természetesen, ha van lehetőségem „alkudozni” és úgy alakítani az időbeosztást, hogy más munka is beleférjen, akkor élek a lehetőséggel. Azt gondolom, ez nem csupán engem épít, de a színháznak is jót tesz, ha színészei több helyen feltűnne.

 

- Mivel már egyaránt van színpadi és filmes tapasztalata, adódik a kérdés, hogy melyiket kedveli jobban? 

 

- A színházban a „szöszölést” élvezem, azt, hogy sokat gondolkodunk, sokat próbálunk. Szeretem az alkotás megszületésének folyamatát, annak összes buktatójával és csúcspontjával. Ez dolgoztatja a lelkemet, az egész létemet, és ezt nagyon élvezem Eddigi tapasztalatom szerint a film teljesen más műfaj. Egy forgatáson rögtön toppon kell lenni, sokkal kisebb időintervallumon belül kell nagyon koncentrálni, hiba nem fér bele. Ez egy olyan műfaj, amit szintén tanulni kell.

 

- Mint vízipólós komoly sportmúlttal rendelkezik. Mennyire tudja az ott megtapasztaltakat a színészi létbe adaptálni?

 

- A sportolóként szerzett tapasztalataimat át tudtam ültetni a színészi mindennapokba. Rengeteg közös pontot találok a sportban és a színházban. Mindkettő csapatjáték, vannak feladatok, amiket el kell végezni, vannak kihívások, amik elé állítanak és meg kell ugrani őket, soha nem szabad feladni, helyt kell állni, nem odébbállni: néha túl sok rajtunk a nyomás, néha „kispadra ültetnek”, akár a sportban, de ki kell tartani és tovább kell küzdeni. Azok a legnehezebb időszakok a pályán, amikor olyan a feladat, hogy nem látom, hol vagyok benne én. Akkor nehéz, amikor úgy érzem, hogy csak a „szakmámat kell gyakorolni”, és havi bérért játszani.

 

– Egy pályán hét év még nem túl sok, de arra elég, hogy egy fiatal színész elinduljon a fejlődés útján. Hogy érzi, önnek mire volt elég ez az idő?

 

- Az elmúlt években olyan szerepeket kaptam, amelyekben tudtam fejlődni és megéreztem, hogy miért akartam színész lenni. Úgy érzem, ebben a hét évben megtaláltam a helyem, azt, hogy miért választottam ezt a hivatást. Szerepeimre mérföldkövekként tekintek. Ilyen a Liliom, ami egész pályám során velem lesz, de a Mi osztályunk, a Woyzeck-béli szerepek vagy a Kivilágos Kivirradtig előadás is ilyen volt. A Hideg gyermek pedig katartikus pillanatokkal teli produkció volt számomra.

 

-  Mennyire fogadja el a kritikákat?

 

- Kevés olyan ember van, aki jobban tudna engem kritizálni saját magamnál. Magammal is kritikus vagyok, a másoktól kapott vélemények nem bántanak, mert nincsenek tévképzeteim. Látom, hol hibáztam, keresem ezeknek az okait és próbálom kijavítani. A művészlétben rendkívül fontos, hogy a saját örömeikről és kínszenvedéseikről is akarunk beszélni, meg akarjuk osztani másokkal, már-már kicsit kényszeresen is. De hát ez a színészek keresztje.

Ha valahol lehet a titkainkról beszélni, anélkül, hogy ez egy személyes üggyé válna, az a színpad. Olyan színész szeretnék lenni, aki nem hazudik a színpadon. Minden este úgy állok fel a színpadra, hogy tudom, azok az emberek akkor látják először az előadást, abban a pillanatban élik azt át. Nekem pedig kötelességem megmutatni minden este mindazt, amit érdemes látniuk. Nem szeretnék egy középszerű, a fizetéséért játszó, hivatástudatot maga mögött hagyó színész lenni. Szeretném megtartani a frissességet, az érdeklődést, a figyelmet és az alázatot a szakma és a művészet iránt, mert akkor mindig lesz értelme felmenni a színpadra.

 

Forrás: Miskolci Nemzeti Színház, fotó: Éder Vera, Gálos Mihály Samu

Kövess minket!