2019. Április 19. | Emma
Előző

A legendás sármőr...

Következő

„Respektálják kérem ezt a jelenség...

Szemereiség

Egy biciklifa
Bukta Imre műveit– a 70-es évek korai munkáitól a legfrissebb alkotásáig – állította ki a Kieselbach Galéria. Ezzel egy időben bemutatásra került a művész új könyve, Nálunk, vidéken címmel. A kiállítás megnyitóján készült az interjú a Munkácsi Mihály díjas művésszel.

 

- Miért Mezőszemere? Mi húzta vissza a szülőfalujába?

 

- Amikor 1998-ban visszaköltöztem a szülőfalumba, jól éreztem magam Szentendrén.

A sors alakította úgy, hogy visszajöttem.  Húszévi szentendrei lét után ez nem volt fájdalommentes, és Mezőszemere pozitív hozadékai csak később jelentkeztek.Például akkor még nem készült el a sztráda, az internet döcögött, a mobiltelefon fél kilós volt – gondolok itt az információ áramlásra. Viszont megkaptam ezek helyett a hamisítatlan és mozdulatlan falumat, ami egyre vonzóbbá vált számomra. A Szentendrén kiüresedett motívumaim felfrissültek, újra és újra meglepetésként ért, mennyire nem láttam régen az összefüggéseket, hogyan működik egy falu. Belehelyezkedtem a szemereiségbe, de nem süppedtem bele.

 

- Mondhatni, hogy azért egy kis Szentendrét is vitt magával vissza, hiszen létre hozta Kónya Rékával a Nyílt Tér Vizuális Alkotótelepet, és több művész kortársa is vásárolt telket a településen. Hogyan áll most ez a projekt?

 

- A Nyílt Tér művésztelepet Réka harcolta ki. Neki megvolt a gyakorlata ilyen tematikájú eseményeket szervezni, előtte a székelyföldi ANNArt fesztiválokat bonyolította Ütő Gusztávval. A másik alapító tag Szirtes János. Az alkotótelep koncepciói közé tartozik, hogy minden alkalommal más művészeket hívunk meg, ennek oka az is, hogy minél többen látogassanak el ide. S valóban, a művészeket megérinti a vidék, válogatás nélkül. Valahol a szívek mélyén mindenki vidéki. A képzőművész kollégáim először csak nyaralónak vásároltak olcsón szemerei-úgymond parasztházat. Azóta többen életvitelszerűen itt élnek. Szerintem a lakosság-művész arányt országosan megnyernénk. Ne feledjük, Mezőszemere nem turista falu, élő organikus, a bajaival és örömeivel. Az itt élő művészek részt vesznek például a faluszépítésben. Az utóbbi időben fiatal művészek is vásároltak ingatlan.

 

- Mióta visszaköltözött Mezőszemerére máshogy tekint a vidékre, a családra?

 

- Természetesen mindenre másképp tekintek, nemcsak a vidékre és a családra.  Ha a családról van szó, akkor a legnagyobb boldogság olyankor ér – például karácsonykor – amikor a hat unoka fürtökben csüng rajtam.

 

- Egy interjúdban említette, hogy egy folyamatos kettős helyzetben van, mivel egyszerre él Mezőszemerén, és egyszerre vizsgálja is azt eltávolodva tőle. Ez a kettőség érződik az alkotásaiban is?

 

- Hogy ez a kettősség érződik-e a munkáimban, nem tudom megállapítani. Úgy is fogalmazhatnék, nem vagyok rá képes. Az biztos, hogy az a kettős szerep, miszerint innen származó falusi legény vagyok, valamint művészként is szemlélődöm, meg aztán a közéletben is részt veszek itt helyben, ez valóban különleges élmény.

 

- Mi az, ami most leginkább inspirálja, foglalkoztatja Mezőszemerén?

 

- Az inspirációt, motívumokat nem kell lasszóval befognom, folyamatosan szembejönnek velem. A legapróbb részlet is fontos, a legkisebb, jelentéktelennek tűnő rezzenésből is lehet műalkotás. Legyen az egy elkapott mondat a kocsmában, egy pirkadat, egy ballagó öregasszony, fát gyűjtögető cigány férfi, utcákon összeverődő kutyák. Világmegváltó gondolatok nélkül.

 

- Az egyre tátongóbb társadalmi és jóléti különbség, ami Mezőszemerének is sajátja megjelenik a munkáiban vagy igyekszik mindenre tárgyilagosan tekinteni, és egy lerobbant trabant, az csak egy lerobbant trabant?

 

- Nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy ha bármilyen tárgy – akár egy használatból kivont Trabant – megjelenik a festményemen, azzal nem társadalmi különbségekre szeretnék rámutatni, ez egyáltalán nem célom. Ellenkezőleg. Elnézést, de Budapesttel összevetve, itt is nagyon sokféle ember él, különböző anyagi-, társadalmi helyzeti és értelmi szinteken. Ha megértéssel, sőt empátiával közeledünk egy szegény emberhez, egy gumiégetésből származó füsthöz – igen, bármilyen furcsa, még ahhoz is lehet ekképp közelíteni: ha mindezt igyekszünk megtölteni spirituális erővel, egyszerűbben fogalmazva művészettel, akkor születhetnek jó művek.

 

- Az új képei mintha ismét egyre jobban előtérbe kerülnének az állatok. Ez tudatos vagy véletlenszerű?

 

- Hát erre nem tudok pontosan válaszolni, de úgy vélem, akár alak nélküli táj, akár gumiabroncsok a kertben, vagy csak állatok a tájban szerepelnek a képeimen, mindig az emberi jelenlétről szólnak a műveim.

 

- 2012-ben volt egy nagy átfogó kiállítása a még Gulyás Gábor által igazgatott Műcsarnokban, amikor is többek között arról is beszélt, hogy mennyire rossz most Magyarországon művésznek lenni. Változott ön szerint valamit ez alatt a hét év alatt a helyzet?

 

 - A 2012-es Műcsarnoki kiállításom óta sok minden történt. Rájöttem, a világot olyan szemüvegen keresztül nézem, amilyen állapotban van a lelkem, illetve hogy ha nincs egyensúly, harmónia, akkor a remény is halványul. Ez volt akkoriban, persze minden, ami történt velem, igaz volt, mert az igazságnak a borúsabb oldalát kaptam el. Most más a helyzet. Kicsit kisütött a Nap, új remények, új tervek, új tapasztalatok, és ennek a következménye más hangulatú művekben nyilvánul meg.

 

- Hogyan látja a jövőt?

 

 - Ha látnám a jövőt, akkor jósdát nyitnék Szemerén, jól menne a bolt.

Hál’ istennek nem látom. Jó lenne azt a tudásszintet elérni, hogy csak a most van.

 

-  Mesélne a most megjelent albumáról? Mi alapján állt össze? Mi volt a vezérfonal?

 

- A Kieselbach kiadásában megjelent album közös koncepció eredménye. Ebben sokat segített Kónya Réka, Kieselbach Tamás és Kozák Gábor. Vezérfonala, hogy tükrözze a kiállítás anyagát, beágyazva eddigi munkásságomba. Fontos volt még – Tamás ötleteként –, hogy személyes írásokat is tartalmazzon olyanoktól, akik számomra sokat jelentenek.

Téglásy Lili

 

Előző

A legendás sármőr...

Következő

„Respektálják kérem ezt a jelenség...

Kövess minket!