2019. December 13. | Luca, Otília
Előző

Gyöngybe hímzett életöröm by BéKa...

Következő

A legendás sármőr...

Egy életmű igazi ereje

A Kieselbach Galéria minden idők legjelentősebb Nagy István-kiállítását rendezte meg. Hat teremben több mint 154 műalkotás került a falakra: 8 múzeum és 24 magángyűjtemény válogatott darabjai érkeztek a tárlatra, amelyek jelentős részét most először láthatja a közönség. A kiállítás szeptember 13-ig tekinthető meg. A kiállítással egy időben mutatták be a Nagy Istvánról szóló 592 oldalas monográfiát, amely nem csupán az életmű valaha volt legbővebb ismertetése, de egyben minden idők legnagyobb terjedelmű és legtöbb reprodukciót tartalmazó magyar művészmonográfiája is. Az új Nagy István kötet szerkesztője, a kiállítás rendezője, Kieselbach Tamással készült interjúnk.

 

Ha nem is széles körben, de azért a magyar műgyűjtés és műkereskedelem világában régóta nyílt titok, hogy Kieselbach Tamást szoros szálak fűzik Nagy István művészetéhez. A könyvet és a kiállítást ez a személyes vonzalom hívta életre?

 

–  Több ez, mint egyszerű tetszés, vagy a képek iránti zsigeri vonzalom. Minden gyűjtő, ahogy minden művészettörténész is, szeretne felfedezni valamit. Szeretné, ha egy igazán jelentős dolog a nevéhez fűződne: egy eredeti megállapítás, amely kibillenti a természetesnek látszó „rendet” és átrajzolja a megszokottá vált erővonalakat. A Modern magyar festészet köteteiből talán a korábbi kánonokat meghaladó, széles olvasat, a látszólag összebékíthetetlen nézőpontok szimultán birtoklása, az irányzatok és életművek elfogulatlan és értékcentrikus láttatása volt az a speciális jellegzetesség, amit leginkább a sajátomnak éreztem. Az eligazodás és a rendrakás öröme egy minden korábbinál részletgazdagabb és messzebb nyúló vidéken. A magyar festészet feltérképezésén túl azonban továbbra is kerestem e táj legmagasabb csúcsait: azokat az életműveket, amelyeket a legfelső polcra kellene tennünk. Már hosszú ideje nem kétséges számomra, hogy Nagy István művészete ebbe a szűk elitcsapatba tartozik. Azt is tudom, hogy ennek bizonyítása, meggyőző láttatása egyben a legnagyobb kihívás is, hiszen képei szinte sűrítik magukban azokat az akadályokat, melyek megnehezítik a hozzá vezető utat, a végső konklúziók megvonásával járó elismerést. Több mint 30 éve tartom a szoros kapcsolatot a gyűjtőkkel, művészettörténészekkel, műkereskedőkkel, mindazokkal, akik reagálni tudnak az eléjük kerülő műalkotásokra. Nálam jobban talán senki sem látja, hogy mire van éhség, mi vonzza a szemet azonnal és melyik az a művészet, amelyet csak az igazán értők, a beavatottak ismernek fel. Utóbbiak közé tartozik Nagy István, és talán az ő esetében a legösszetetteb kihívás, hogy utat nyissunk felé a szélesebb közönség számára is. És bevallom, engem az is inspirál, hogy ő az a magyar festő, akinek az újraértékelésékor a legnagyobbat kell és lehet emelni.

 

Ha ennyire nehéz ez a művészet, miért szentelt neki ennyi időt, energiát és pénzt?

 

Racionális szempontból persze igaz, hogy ennyi erővel öt másik, sokkal népszerűbb kötetet is létre lehetett volna hozni. De ez a feladat nem hagyott nyugodni. Húsz évig tartott ez a könyv. Tudom, hogy hihetetlennek tűnik, és nem is vagyok rá feltétlenül büszke, de tény: 1999-ben kezdtük el az életmű feltérképezését, a képek szisztematikus fotózását. Hosszú éveken át alkalmaztam olyan munkatársakat, akik csak ezzel a területtel foglalkoztak, építették az adatbázist, rendszerezték az információkat. Akik tisztában vannak egy-egy ilyen léptékű, közel 600 oldalas művészmonográfia költségeivel és a szükséges munka nagyságával, azok nyugodtan szorozzák meg ezt öttel, de akár tízzel is: finoman fogalmazva irracionális mértékű energia és anyagi erő lett itt bevetve. Csak egyetlen példa: minden reprodukált, a könyvbe végül beválogatott mű „mögött” legalább öt másik van, amelyek közül ki lett válogatva. De azokat is meg kellett találni, oda kellett utaztatni a profi csapatot, ki kellett keretezni, le kellett fotózni – a legtöbb esetben nem is egyszer, mert a korábban diára rögzített képeket a legújabb digitális technikával újrafotóztattuk. Ez nem hencegés, mert a végeredményt nem a befektetett munka nagysága, hanem maga a mű minősíti, csak egyfajta illusztrálása annak, hogy ebben az esetben más léptékű volt a motivációm, mint egy átlagos kötetnél.  

 

És megérte?

 

Annyi bizonyos, hogy az idő múlása sokat használt a könyvnek. Letisztult bennem a végső forma, ráadásul rengeteg nagyon fontos mű előkerült a két évtized alatt.

 

Mi az oka, hogy nehezen érvényesül Nagy István művészete? Voltak reprezentatív kiállításai az elmúlt ötven évben, monográfiák is születtek róla, látszólag megkapta az őt megillető „törődést”.

 

Tisztában vagyok vele, hogy az igazán értő közegben szinte egyöntetű elismerés övezi ezt az életművet. De közben azt is tudom, hogy a legtöbb embernek nem nyílt még meg Nagy István művészete. A személyes gátakon túl több objektív oka is van ennek. Az első, hogy szinte alig ismerik. Aki ismeri, legtöbbször az is csak azt hiszi, hogy ismeri. Elvileg itt van előttünk, ahogy itt volt hosszú évtizedeken át, mégsem tudott a rangjára kerülni. Az első probléma, hogy a maguk valójában egyszerűen nincsenek szem előtt a képei, ha pedig néhol felbukkannak, a kényszerű kompromisszumok miatt abban sincs túl sok köszönet. Egyetlen közgyűjteményben sem láthatók a képei olyan mennyiségben és minőségben, amely alkalmas lenne arra, hogy az életmű igazi erejét megmutassa, hogy ez a csendes és súlyos művészet megszerettesse magát. Pedig Nagy István esetében a beavatás aktusa, a találkozás pillanata és színtere különösen fontos. Az ő képei csak megfelelő, az életműre szabott tálalásban, neki tervezett építészeti környezetben, tökéletes keretezéssel, értő válogatásban és hatásos narratívába illesztve szólalnának meg igazi hangjukon. Mindez persze sok festőnkre igaz, de rá különös képpen. Ki kell emelni a régi, sikert nem hozó kulisszák közül és letisztult, metszően modern térbe kell helyezni. Ráadásul a hagyományos, jószerivel csak az aranyat és az ezüstöt használó keretezés az ő esetében szinte mindig súlyos, szó szerint fájdalmas kudarc. A pasztell finom, lágy, szórt-fényű „sugárzását” ugyanis ezek a hangosabb felületek menthetetlenül elnyomják. Létre kell hozni a műveiből komponált képszövetet, remekművekkel kijelölni a felragyogó fókuszpontokat, és rá kell venni a nézőt az elmélyült figyelemre. Nagy Istvánt nem lehet egy pillantásra befogadni. Nála nem elég a motívumok puszta leltárba vétele: boglya, fák, ház, ember, bárány – mehetünk tovább. Semmit sem ér, ha végigszaladunk a képei előtt, hiszen azok úgy hatnak, mint a meditációs objektek: „idegen” környezetben, felkészületlenül és sietősen közelítve hozzájuk pont a lényegüket veszítik el. Ebben a tekintetben olyan, mint Morandi: a témához és a motívumokhoz való makacs ragaszkodás, a látszólagos monotónia nála is egy felsőbb célt szolgál.

 

Ha nem is volt megfelelő a múzeumi bemutatás, viszont rengeteg publikáció született róla. Legalábbis ezt bizonyítja a hosszú irodalomjegyzék. Ezek az írások nem segítették az életmű rangra kerülését?

 

Sajnos mindeddig méltó, valódi áttörést hozó könyv sem készült az életműről, amely segített volna Nagy István művészetét népszerűvé, hivatkozási alappá, az identitásunk részévé tenni. Bár az elmúlt évtizedekben számos kitűnő publikáció és több jószándékú monográfia is született róla, de egyik sem volt alkalmas arra, hogy utat nyisson hozzá. Mert itt elengedhetetlen a nagy méret, az album formátum, az életmű szisztematikus újrafotózása, a kiváló reprodukció, a gazdag, de pontos és koncentrált válogatás, az értő szerkesztés: a remekművek kiemelése és elrendezése meghatározza az élmény ritmusát és erejét. Nagy István bemutatásában a legnagyobb kihívás az, hogy a jelentősége nem tárul fel egy-egy alkotás bemutatásával, nála az életmű összefüggő, szövetszerűen egymásba fonódó képfolyamokban bomlik ki, amelyet át kell látni, meg kell érteni, át kell itatódni vele, és csak ez után lehet áhítattal telve odafordulni a kiemelkedő csúcspontokhoz. Minden akkor nyer értelmet, ha a képeket összefűző rendszert, ennek a sajátos festői nyelvnek a szabályait felismerjük. Így áll össze Nagy István kimeríthetetlenül gazdag, tömbszerű, mégis páratlanul bonyolult világa, válik nyilvánvalóvá e végletesen koherens festői felfogás mélysége. Aki már bent van, az persze tudja, miről beszélek. Milyen az, mikor összeáll a kép, amikor sok száz mű látása után értelmét nyeri minden erővonal, mikor felismerhetővé válik Nagy István vizuális nyelvének hibátlan szabályrendszere. Minden megváltozik, minden összeáll mikor beléphetünk az általa létrehozott világba: az út, ami hozzá vezet, minket is átalakít. Hiszem, hogy aki nem birkózik meg vele, az nem birkózott meg még önmagával, s az még nem tud valamit. Mintha azt mondaná: „József Attila jó költő, de...”. Van, amikor nincs „de”.

 

A könyvet átlapozva nyilvánvaló, hogy ez nem egy hagyományos monográfia. Miért változtatott a régi recepten?

 

Nem „csak” egy egyszerű könyvet akartam. „Templomot emelni Nagy Istvánnak”: igazából ez motivált. Hogyan lehet ezt a régóta szem előtt lévő, ismertnek és megmértnek hitt életművet úgy bemutatni, hogy új fényben váljék láthatóvá, hogy kiemeljem az értők szűk köréből, nyissak a nagyközönség felé, miközben a megálmodott kötet minden tárgyias vonása – a papír, a reprodukciók, a tördelés – valóban a legnagyobbnak kijáró rangot sugározza. Olyan szerzőket kértem fel, akik érzékenyek és látnak. Akik képesek rezonálni, és akik nem egy régi recept automatikus kiváltásával reagálnak az eléjük kerülő művekre. A szövegekkel nem, vagy nem csak Nagy Istvánt szerettem volna bemutatni, hanem a hozzá vezető utat, a befogadás lehetséges modelljeit. A legfőbb szándékom az, hogy megváltoztassam a róla kialakított képet, az őt és művészetét behatároló gondolatokat, a gyorsan és felületesen hozott ítéleteket – hogy közel hozzam őt a mához és felemeljem oda, ahová való. Modellezni szeretném rajta keresztül azt is, miként kell hozzányúlni a sok nehezítő körülménytől terhes életművekhez, a magunk, a családunk és a hazánk konfliktusos múltjához, hogyan lehet a rengeteg, látszólag leküzdhetetlen hátrány ellenére sikert elérni. Majdnem minden kiemelkedő magyar életműnél ott van a nagy, megoldhatatlannak látszó akadály: Csontváry kevés képe és óriási, mozdíthatatlannak kikiáltott vásznai, Moholy-Nagy László korai emigrációja, Kassák és Bortnyik hiányzó avantgárd képei, Vajda elveszett, nagy méretű kompozíciói, és még hosszan sorolhatnánk. Tudom, hogy mi nincs, mire lenne szükség, és mit lehet csinálni, hogy átlépjük ezeket az akadályokat, sőt: inspirál is ez a hatalmas kihívás. A lehetetlent a valóságba fordítani. Így a könyv persze magamról is szól, arról a húsz éves munkáról, a több ezer fotóról és még több munkaóráról, amit erre a feladatra áldoztunk.  

 

Milyen hatásra számít? Lehet egyetlen könyvvel és kiállítással gyors eredményt elérni?

 

–  Mint említettem, a festészet világában elég jól ismerem azokat a mechanizmusokat, amelyek a kánont, az ízlést, az értékítéletet mozgatják. Nem lesz azonnali változás. Három-öt év – ennyi időnek feltétlenül el kell telnie. Ezt a „lassan-hatást” szeretném is hangsúlyozni. Nézzünk közösen vissza öt év múlva és mérjük fel, hogy mi és merre változott a kötet hatására. Csendben, lappangva elindul majd a könyv és vele Nagy István, hogy oda kerüljön, ahová való. És most nem szeretnék óvatoskodni: ő nem egy a nagyok közül, hanem az egyik legnagyobb. Az csak ráadás, hogy a „legmiénkebb” is. A kérdésre, hogy „Mi a magyar?”, nekem Nagy István az egyik válaszom. Nem csak, sőt nem is elsősorban a képek témája, inkább azok szelleme, valamint Nagy István élete és műveinek későbbi sorsa miatt. A széttörés, a szétszóródás, az elkallódás nyomta rá a bélyegét mindenre. Hiszen ő az a festőnk, akinek az életére a legjobban hatott Trianon kollektív traumája: művészetében csendesen ott lappang, mint egy makacs háttérsugárzás. Nem hangos üzenetként, hanem egy olyan ember megélt és képpé absztrahált érzelmeként, aki gyalog bejárta darabokra hullott hazáját, akitől nem csak szülőföldjét és édesanyját szakította el a történelem, de azokat a tájakat is, amelyek egész művészetét ihlették. Csíktól és Gyergyótól hétszáz kilométerre, Baján is kedvenc erdélyi emlékeit, Erdély eszenciáját festette. Műveinek jelentős része ebben az örökös vándorlásban menthetetlenül szétszóródott, elkallódott. De ami szerencsésen megmaradt, olyan művészi és etikai magaslatot jelent, ami kötelez bennünket. Képeit a világ legjelentősebb múzeumaiban kellene a nemzetközi főművek mellé tenni. A bécsi Albertina grafikai gyűjteményében, egy értő kurátor kezei között tudna igazán felragyogni a nagysága. Ott a helye, oda kell eljuttatni. Ez a könyv, erre is vállalkozik. Az motivált, hogy a lehető legteljesebb válogatásban, az elképzelhető legmagasabb színvonalon mutassam be Nagy István művészetét, így adjam át a közösségnek. Az életmű természetéből adódóan a reakció nem lesz gyors – lassan, apránként, néhány év alatt fog utat törni. De a hatás végül elementáris lesz, abban biztos vagyok. Bartók Béla, József Attila, Nagy István – még messze van, talán hihetetlennek is tűnik, de bízom benne, hogy eljutunk idáig.

 

Előző

Gyöngybe hímzett életöröm by BéKa...

Következő

A legendás sármőr...

Kövess minket!