Mindig is voltak olyan művészek, akik úgymond nem tudták kifutni a formájukat, beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, egyszóval nem lettek sztárok, ám a „szakmájukat” kiválóan ismerő és gyakorló „mesteremberek” kategóriájában maradandót tudtak alkotni. Ha belegondolunk, hogy Tóth Gábor Ákos író mi mindent élt meg közel fél évszázados pályája során, azt is megértjük, hogy a hajdani nagy ígéret csillaga miért nem ragyog ma fényesebben.

Ha az okokat keressük, rögtön kínálkozik a matematika: egyszerűen nem lehet mindenki dobogós a karrierjében. Kettő: az utóbbi húsz esztendőben a nem éppen tolakodó típusú művészek eleve hátrányból indultak. A harmadik ok pedig a személyiségben keresendő: aki folyamatosan kísérletezik, nem valószínű, hogy lecövekel egy dolognál – mintha hiányozna belőle a tervezés minimálisan is elvárható szándéka. Erre mondja a hétköznapi ember: örök bohém. De hát volt kitől példát vennie, hiszen irodalmi atyamestere, a szocreálos pesti művészvilág nagy öregje, Kardos G. György volt, aki az Élet és Irodalom hasábjain keresztül bevezette a prózaírók akkor legrangosabb „istállójába”, miközben ő maga is a Parnasszus helyett füstös szerkesztőségi szobákban „herdálta” el az életét.

Kevesen tudják, hogy azokban az időkben friss tanári diplomás szerzőnk kettős életet élt – miközben egzisztenciáját egy lakás napközi révén próbálta megalapozni, a Beszélőt is megelőzve egy irodalmi szamizdat, a Szféra előállításával fejezte ki kritikáját az akkori rendszerrel kapcsolatban. Nem, TGÁ sosem volt forradalmár, mi több, a rendszerváltás után sem lett azzá, egyszerűen ez a tevékenység része volt írói élménygyűjtési korszakának, amit aztán egy 1990-es regénypályázat győzteseként kamatoztatott Nyúltrapp című kötetében. Gondoljunk csak bele, egy addig lényegében ismeretlen szerzőnek a kiadó 50 ezer példányos megjelenést előlegezett meg: a kultuszkönyv pedig ma már antikváriumokban is alig lelhető fel.

Nyilván az sem mellékes, hogy a „felszabadult” átlag emberek akkor még falták a kortárs irodalmat, abban reménykedve, hogy az írók megmagyarázzák nekik ezt az önmagából kifordult világot. A jobb sorsra érdemes tollforgatók egy része azonban politikusnak állt, jó néhányan maguk sem találták a helyüket, sokuk pedig beállt a kiadók igényeinek eleget tevő tömegterméket gyártani. Szerzőnk, annak ellenére, hogy egy másik nagyhatású öreg róka, a napilapos újságírás vitathatatlan doyenje, Vajna János ennek kudarcát neki előre megjósolta, megpróbálta az irodalmat az újságírással összeegyeztetni.

Bár a Napi Gazdaság rovatvezetőjeként eltöltött tíz esztendő alatt még jelentős regények kerültek ki a keze alól (volt olyan év, hogy két könyve is megjelent), és ezek egyike sem hasonlított az előzőhöz. Épp úgy megpróbálkozott az irodalmi horror műfajával, mint például színházi egyfelvonásosokkal, amelyek egy újabb atyamesternek, Bárdos Pálnak köszönhetően rendre pazar szereposztásos hangjátékként születtek újjá az akkor még virágzó Rádiószínházban.

Nos, a kísérletezésben és apránként érkező szakmai elismerésekben, díjakban lubickoló fiatal szerzőnk 1996-ban kezdte úgy érezni, hogy nincs több mondanivalója az akkor alakuló kereskedelmi tévék bűvkörébe került közönségnek. Joggal feltételezhetjük, ebben az is szerepet játszott, hogy lényegében egyedül művelte a kritikusai szerint irodalmi ponyvának művelt réteg műfajt, amit a magas irodalom művelői – tehát a szakma – lenéztek, a bulvár viszont túl cizelláltnak tartott, tehát szintén nem kért belőle. TGÁ ettől függetlenül – vagy talán épp ezért? – meglehetősen izgalmas magánélettel reagált a dolgok ilyetén alakulására, többször nősült (minek következtében többször elvált), aminek „finanszírozása” eleve lehetetlenné tette, hogy kimásszon az újságírói létforma ringlispíljéből.

De éppen ez a létforma tette lehetővé, hogy eljusson olyan helyekre is, ahová a széplelkű irodalmárok nem mernek bekopogtatni. Meghívatta magát például az albán írószövetséggel a szociálkapitalizmusba még épp csak belekóstoló Albániába, irodalmi szalont szervezett a Kárpátia Étteremben, és komolyan hitt abban, hogy egyszemélyes irodalmi ügynökségként munkát tud szerezni azoknak az íróknak, akik hajlandók voltak kilépni az elefántcsonttoronyból, és mondjuk reklámszövegíróként kamatoztatni a tehetségüket. Az ezredforduló tájékán kezdett el dolgozni az akkor még lényegében egyedüli társasági magazinnál, az Elite-nél, ahol rövid idő alatt az olvasók és az interjúalanyok kedvelt szerzőjévé vált.

Fantasztikus nevek, igazi sztárok portréját rajzolta meg néhány flekkben, akik közül nem egy szinte a barátjává fogadta. Mindez, ha úgy tetszik, irodalmi előképzettségének köszönhető: valódi érdeklődést, szenzibilis megközelítést, megbízhatóságot, és mesterien megírt interjúkat kaptak tőle mind a megkérdezettek, mind az olvasók. Lényegében egy újabb felkészülési időszak vette kezdetét, ahol a való élettel történő közvetlen találkozás egyfajta életkorral is megtámogatott bölcsességet hozott el TGÁ életében: a csapongó, olykor fellegekben járó bohém megtanult két lábbal megállni a földön, kezdett beletanulni önmaga menedzselésébe – bár elmondása szerint e téren mind máig vannak hiányosságai. Szokta mondani: ilyen kapcsolati tőkével mások már milliomosok lennének – ámbár azt is hozzáteszi: azért jó dolog, ha az ember vállalni tudja az arcát, amikor reggelente belenéz a tükörbe.

A hírességek között forgolódva annyit azonban megtanult, hogy a magánéletéről a lehető legkevesebbet árul el. Ennek nem mond ellent, hogy az irodalomba egy kíméletlenül őszinte kitárulkozással tért vissza 2010-ben: édesanyja halála felett érzett fájdalmát írta ki magából az Elengedlek végre című munkájában, amely immár hiánypótló műnek számít a hétköznapi pszichológia műfajában. Hasonló sikerre számíthat a tavaly megjelent Nézz szembe a koroddal! című kötete, mely az öregségre való felkészülés lehetőségeit veszi számba, illetve az Életmód rovatunkban a közeljövőben folytatásokban megjelenő Családrobbanás című írása – utóbbi akár egy izgalmas alkotói pálya minden tapasztalatát, összegzését is jelentheti mindazok számára, akik szerzőnkhöz hasonlóan hajlandók szembenézni az életük során elkövetett hibáikkal, kudarcaikkal.

Úgy, ahogy azt Karinthy Márton írja előszavában: „Ha azt szeretnénk, hogy ne rajtunk, hanem velünk nevessenek az utódaink, akkor beszéljünk velük őszintén a viselt dolgainkról. Addig, amíg nem késő. Tessék elkezdeni.” És akkor talán előbb-utóbb a szerző megörvendeztet minket ezen gondolkodásmód szépirodalmi lenyomatával is. Első lépésként örök szerelméről, a Balatonról írt élménykönyvét olvashatjuk, amely az idei Könyvhéten jelenik meg Édesvízi mediterrán címmel.


Névjegykártya
Tóth Gábor Ákos 1955-ben született Budapesten. Végzettsége szerint magyar-történelem szakos tanár. Volt Soros- és Móricz-ösztöndíjas, 1989-ben Bölöni-díjat kapott. Főbb regényei: Szökevények (1988, Szépirodalmi), Beszélgetéseim a Színésznővel (1989, Móra), Nyúltrapp (1990, Garabonciás, 50 ezer eladott példány!), Mókolók, Revans (1991, Szépirodalmi), Tahónia (1991, Móra), Majdnem horror (1993, Magvető), Szép új másvilág (1994, Móra), Isten veled, Havanna! (1996, Dinasztia), Hősök gatyában (2007, Trivium), Elengedlek végre – Nézzünk szembe a halállal! (2010, Sanoma), Nézz szembe a koroddal! – Fel lehet-e készülni az öregségre (2011, Sanoma). Számos hangjáték, tévéfilm szerzője, színdarabját Robbantsunk bankot! címmel mutatták be Egerben.