Ghitta Carell a harmincas évek egyik legsikeresebb portréfényképésze volt Olaszországban, a magyar származású fotográfus nevét és képeit mégsem ismeri a hazai közönség.

Ghitta Carell Klein 1899 szeptember 22-én született Magyarországon, pontosabban a Szatmár megyei Nagykárolyon. Budapesten tanult fényképezni, egy kimondottan lányoknak indított tanfolyamon. Ezekben az években három kiemelkedő „mestere" volt. Látogatta Székely Aladár fotóműhelyét, akinek Ady Endréről, Bartók Béláról és a magyar kultúra elitjéről készült portréi egy életre inspirálták. Nagy hatással volt rá Pécsi József, a nemzetközileg elismert fotográfus, aki akkoriban alapította az Iparművészeti Egyetemen a fotográfia szakot.

Kurzusai nem csak nagy népszerűségnek örvendtek, de szó szerint iskolát teremtettek. A budapesti évek harmadik meghatározó alakja Máté Olga volt. Az emancipált asszony - Pécsivel és Székellyel együtt a berlini Rudolph Dührkoop tanítványa volt - a szintén a portrékészítésben inspirálta a tehetséges, ambiciózus Carellt, aki elsőre megbukott a fotográfiai záróvizsgáján, és csak második próbálkozásra sikerült bizonyítványt szereznie. A pótvizsgára való felkészülés azonban igen hasznosnak bizonyult, Ghitta elsajátította az előhívás titkait, s az akkor alaposan elsajátított retusálás iránti fanatikus szenvedélye végigkísérte egy élten át, s ez alapozta meg későbbi hírnevét is.

Ghitta fiatalsága egybe esett a galériák, kabarék, intellektuális szalonok aranykorával. Sok magyar festő és költő Párizsban élt, míg mások rövid bécsi tartózkodás után Németországba vándoroltak. Ghitta a frissen szerzett bizonyítványával a bécsi császári udvar hivatásos fényképészénél próbált szakmai tapasztalatot szerezni, majd útja Bécsből a nagy fotográfiai múltú Lipcsébe vezetett.

Egy híres fényképésznél lett tanonc, ingyen dolgozott és minden nap áldotta a szerencséjét hogy elleshette a mester titkait. Itt vásárolta első fényképezőgépét, a 18x24-es formátumú angol masinát, amely végigkíséri munkásságát. Egy évnyi éhezés, nyomor és rongyokban járás után Ghittáért eljött az apja, hogy hazavigye, addigra azonban a fiatal lány már eldöntötte, hogy külföldön folytatja pályáját. Ennek érdekében hazatérte után azonnal elkezdett portrékat készíteni, hogy keresetéből mielőbb Párizsba utazhasson.

A francia főváros ekkoriban a fényképezés történetének nagyon fontos pillére. A húszas évek elején már sok magyar művész él ott, többek között Brassai, de nem ő az egyetlen. Capától Kertészig minden nagy magyar fotográfus megfordult a francia fővárosban. Ghitta lett talán ez alól az egyetlen kivétel. Őt 1924 nyara Firenzében találja, ahol azonnal otthon érzi magát „rohangáltam mint egy őrült, Leonardo da Vincivel, Boticellivel, a Mediciekkel sétáltam, az étel végre ízlett, Magyarországon mindíg hasfájós voltam, nem tudtam betelni a kék éggel..."- emlékezett vissza Ghitta évekkel később.

Hamar beilleszkedett a firenzei művészeti világ nemzetközi társaságába, karrierjének gyors felívelését azonban nem kapcsolatainak, hanem egy véletlennek köszönhette. Panziója bejáratánál találkozott a tulajdonos kisfiával, Ferdinánddal, akiről fotót készített. Ez a kép az olasz ifjúsági mozgalom plakátjaként az egész ország területén ismerté vált, és Carellnek azonnali hírnevet szerzett. A firenzei piazza Savonarola-i műtermében tömegesen fordultak meg írók, zeneszerzők, művészek, szintúgy, mint az olasz társadalom krémje. Ugo Ojetti író Carellt zseninek titulálta, és meggyőzte Zsófia görög királynőt, hogy nála készítesse el a portréját, majd Zsófia királynő ajánlására Carell az olasz uralkodó királyi család hivatalos udvari fényképésze lett. Portrét készített III.Viktor-Emánuel királyról és egész családjáról.

A belga király lányáról, Maria-José hercegnőről különös gondossággal készültek a fotók. A kettőjük közötti vonzalom azonnal érezhető volt: két nő, két külföldi Olaszországban - Carell később visszaemlékezve azt mondta róla: „kettőnk közül ő marad az idegen". Maria-José hercegnő vöröskeresztes uniformisában készült képe egy történelmi kor szimbólumává vált. Ghitta rövid időt Milánóban tölt, - ahol a pénzügyi világ fontos személyiségeit is lencsevégre kapta - majd Rómába költözik, hogy a firenzei műterme mellett a fővárosban is megnyissa fotóstúdióját már, mint ismert és elismert művész.

Először a via Barnaba Orianin, majd a híres piazza del Popolo-n dolgozik, ahol már titkárnője és két asszisztense is van. Időpontot kapni Carellnél ekkor már csak hosszas várakozás után lehetett. Mindenki elkészíttette vele a portréját, aki csak megfordult Rómában, hercegek, királyok, politikusok, művészek. Olasz kliensei elsősorban a társadalom felső rétegéből kerültek ki.

Ghitta Carell munkájával kapcsolatosan semmit bízott a véletlenre. Klienseinek egy bőröndnyi ruhát kellett küldeniük a fotózás előtti napon. Carell ebből választotta ki gondosan az általa elképzelt portréhoz a legmegfelelőbb darabokat. Mindenkit megvárakoztatott szalonjában, hogy a vendégnek legyen ideje meginni egy teát, és elengednie magát. Ekkor, mint egy jól megrendezett színdarab főszereplője bevonult, meglepődve, hogy várnak rá. Mindenkit magyarul szólított: „ Drága !" De miközben csevegett velük, már a művész szemével tanulmányozta fotóalanyát, próbálta társadalmi pozíciójából levetkőztetni.

Túllépve a ruhán, az arcon, pszichológiai mélységgel kutatta a másik lelkületét. Ahogyan később, pályafutására visszatekintve nyilatkozta:„én nem az arcot fényképezem, hanem azt a valamit, ami előtte lebeg. Ez nem ment mindig könnyen, mert egy soha nem látott verseny volt a fotóalanyaim és én köztem. Ők azt szerették volna, hogy megjelenésük még véletlenül se a valós lényüket tükrözze. Én egyrészt ¬- mivel nagyon jól megfizettek - mindent megtettem, hogy elégedetté tegyem ügyfeleimet, és hízelegjek hiúságuknak, másrészt mindig megpróbáltam a dolgok mögé látni."

Az ő évei, mint mondta, a harmincas és negyvenes évek voltak, amikor „ a rossz ízlés uralkodott ". Mindenkit pózba állítva örökített meg, de az igazi munka csak a felvétel után következett. A retusálás nagymestereként eltüntette a ráncokat, a tokákat, fényt varázsolt a hajfürtökre. 18x24-es üveglemez negatívra dolgozott, amelynek gyakran mindkét oldalán korrigált, illetve retusált a kívánt eredmény elérése érdekében. A kész portré szó szerint csodálatos volt. Pályafutásának jelentős állomása az 1936-os milánói kiállítása volt, amellyel hivatalosan is elérte karrierje csúcsát.

A politika az ő életét is befolyásolta, az 1938-as faji törvények őt is érintették. A műtermében megforduló politikai vezetők látogatását szakmailag megtisztelőnek érezte, ám ugyanakkor rettegett is tőlük, mert az életével játszott. A II. világháború évei alatt emigrálhatott volna, mint sok más magyar fotográfus ezt meg is tette, de Ghitta Olaszországban nem csak egy fényképész volt, hanem elismert művész.

Mussolini több portréja is az ő nevéhez fűződik. Ezek közül a legfontosabb az 1935-ben, fehér öltönyben készült alkotás. Carell évekkel később így emlékezett a fotózásra: „Mussolini velem mindig nagyon nyájas, de elvárásokkal teli volt. Fontos volt neki, hogy jól mutasson, és ebből nem engedett. Pontosan, mint mindenki más. Mussolini is olyan hiú volt, mint egy nő. Nekem módom volt megismerni, és napokon át megfigyelni íróasztala mögött, a földgolyó-teremben. Hiúságában azt tehettem vele órákon át, amit csak akartam.

Sikerült félmeztelen képet készíteni róla, ingujjban, ferde nyakkendővel, azzal meggyőzve, hogy a katonai pózok nem emelik ki kellően férfias varázsát." S a Ghitta által készített portréra tekintve, íme egy teljesen új, ismeretlen Mussolini, egy lágy esésű, puha fehér zakóban, aki inkább tűnik valami operett álmodozó, a messzeségbe vesző tekintetű királyának, mint egy vaskezű diktátornak. Különösen fontos ez a kép, ugyanis Mussolini nagyon is tisztában volt a képek dokumentációs és propaganda szerepével. Ghitta levette Mussolini arcáról a maszkot, és egy pillanatra lélegzethez jutatta. Ha kis időre is, de önmaga lehetett, egy személy, nem pedig csak egy név, titulus vagy szimbólum. Nem a Duce-t fényképezte, hanem az embert.

A háború éveire Ghitta visszavonult. 1950-ben az angol királyi családról készített képeket. Az anyakirálynő és Margaret hercegnő portréi remekművek. Ugyanez év nyarán nagysikerű kiállítása nyílt Rómában, az Open Gate Clubban. 1959-ben végre olasz állampolgár lett, de szakmailag nem tudta megtalálni magát. Carell nem tartott lépést a technika fejlődésével, ráadásul Olaszország a dolce vita és a paparazzik korát élte, ami Carell művészetének pontos ellentéte volt. Ghitta pózba állított fotóalanyairól hosszú beállítás után készítette a képeit, amelyeket gondosan retusált, szinte kifestett, ezzel szemben a paparazzik a sztárokat egy természetes, ellopott pillanatban, a pezsgő élet forgatagában fényképezték.

Utolsó interjúinak egyikében mondta : „már régen nem dolgozok, nagyon régen. Nem tudok dolgozni. Manapság az embereknek már nincs lelkük. Én viszont csak a lelket tudom fényképezni." Egyik utolsó nagy munkájaként készítette el XXIII. János Pápa portréját, még mindíg a „múzeumi darab" fényképezőgépét használva. A találkozás nagyon mély hatással volt rá, megérintette a pápából áradó jóság, őszinteség, a hit és a lelki béke. Ghitta magába fordulva kereste élete értelmét, önmagát. Eldöntötte, hogy hazatér Izraelbe, oda ahol - ahogy ő mondta, ha az égre tekint az ő Istene néz le rá vissza, ahol a nép arca az ő Istenének arca.

Ghitta 1972. február 12-én egy kibucban halt meg. Azt hitte, már csak a múltja maradt, de az ügyes Ghitta halála napjáig a jelen fontos része, a történelem egyik fontos szemtanúja, az olasz művészet és társadalom egyik főszereplője tudott maradni, biztosítva magának az örök jövőt. Úgy halt meg, ahogy élt, titokzatossággal körülvéve, de alázattal alkalmazkodva a körülményekhez, mindig hű maradva önmagához. Ghitta Carell élete és életműve elválaszthatatlanul ugyanaz. Művészek között művészként élt, a művészetnek szentelve életét. Soha nem ment férjhez, nem voltak gyerekei.

Corrado Vigni szobrásszal osztotta meg munkájának szentelt magánéletét. Fotói az ideológiai befolyásolás módszereinek iskolapéldái, ahogy egy idősebb korában adott interjújában mondja: „ mindenkinek két arca van, az emberi lélek fény és árnyék, de én mindig a fényt, csakis a fényt kerestem. Ezzel is segítettem az embereken, akik hozzám fordultak, mert nem azért jöttek, hogy szebbnek látsszanak, hanem, hogy a fényt lássák magukban az árnyak helyett. Én a lelket fényképezem, nem az arcot.

Minden embernek két arca van. Én a fotóalanyaim jó oldalát, a bennük rejlő nagylelkűséget és ártatlanságot kerestem, és próbáltam arra rávilágítani." Arra a kérdésre, hogy mi volt sikerének titka, azt válaszolta: „a portréim által megadatott klienseimnek, hogy ugyanolyan boldogsággal viselje az ember a saját arcát, mint egy pár kényelmes cipőt". Ghitta Carell csodálatos keze gyönyörűvé varázsolta Olaszország egy egész korszakának főszereplőit.

(A Lélek fénye című portré kiállítása június 26-ig megtekinthető a Magyar Nemzeti Múzeumban)