Szívből alkotni – Bódis Oxana, festőművész

Ezúttal képzőművészeket kérdeztük az alkotás folyamatáról, arról az útról, amely az első tétova, avagy határozott lépésektől elvezette őket az elismertséghez, a sikeres jelenhez. Bár alkotásaik egyediek és megismételhetetlenek, mégis van néhány dolog, ami közös bennük: tehetség, szorgalom, kitartás, önazonosság. Ezen a héten Bódis Oxana, festőművész válaszolja meg kérdéseinket.

 

 

A KEZDET

Honnan és hogyan indult, hogyan került a képzőművészet közelébe?

 

– Szüleim mesélték, hogy még járni sem tudtam, amikor egyszer csak ceruzát fogtam és elkezdtem „kidekorálni” a tapétát. Később a balett vált nagy szenvedélyemmé, olyannyira, hogy „A balett nagy iskolája” című könyvből megtanultam olvasni kb. négyévesen, minden nap órákig gyakoroltam különböző mozdulatokat és táncoltam. Édesapám katonatiszt volt és akkoriban mindig olyan helyen laktunk, ahol nem volt lehetőség ilyesmit tanulni. Ötödikes koromban városba költöztünk, egy matematika-fizika tagozatos iskolába kerültem. Rögtön az első irodalom órát követően a tanárnő beíratott az iskolai színjátszó csoportba, ahova rajtam kívül csak kilencedikesek jártak. Színész vagy újságírói pályát jósoltak nekem, mivel sok tematikus versenyt nyertem, ám a sors közbeszólt … Egyszer az utcabeli fiúk megláttak kint az udvaron rajzolni és úgy vélték, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Pont akkor nyitottak a városban egy alapfokú (gyermek) művészeti iskolát, fogtak és szó szerint elcipeltek a felvételire (mondanom sem kell, hogy az összes többi gyerek a szülei kíséretében vett részt). Ott rajzoltam életemben először látvány után egy csendéletet. Mikor kiderült, hogy felvettek, akkor mondtam el a szüleimnek.

 

– Mennyire volt magától értetődő, hogy művész lesz?

 

Nagyon jó tanáraim voltak a bobrujszki alapfokú művészeti iskolában (ma már kollegiális és baráti a viszonyunk) arra biztattak, hogy mindenképp jelentkezzek a képzőművészetire, azonban más pedagógusnak is messzemenően nagy terve volt velem, végül úgy határoztam, hogy Minszkbe megyek képzőművészetet tanulni, hiába is próbáltak lebeszélni róla, hála a jó égnek

 

– Milyen hatást gyakoroltak önre a mesterei?

 

Bobrujszkban mindig is nagyon magas színvonalú rajzoktatás folyt. Az első tanáraim nemcsak kiváló pedagógusok voltak, hanem nagyon kreatív és tehetséges művészek. Ők úgy inspiráltak minket, hogy közben igyekeztek megőrizni az egyéniségünket. A minszki képzőművészeti első két tanévében olyan mestert (Vihodcev Jurij Fjedorovics) kaptunk, akinek a kemény klasszikus alapokat köszönhetjük.  

 

– Vannak példaképei a hazai és a nemzetközi művészvilágból?

 

Számomra a „példakép” szó egyfajta utánzási hajlamot feltételez, ez pedig teljesen hiányzott az életemből. Szeretek műveket, alkotókat, becsülöm szaktudásukat, felnézek rájuk, de soha nem akartam senkire se hasonlítani. Kisgyerekként rajongtam a reneszánsz művészetért, később imádtam az impresszionistákat. Persze vannak úgymond „időálló” kedvenc művészeim is, mint pl. Marc Chagall, Vincent van Gogh, Anatolij Timofeevics Zverev, Hundertwasser stb. A magyar festők között Csontváry érintett meg, de megemlíteném Rippl-Rónait is.

 

– Hogyan talált rá a saját stílusára, s nagyjából pályafutása melyik időszakára alakult ki egyéni ecsetkezelése?

 

– Soha nem kerestem öncélúan a saját stílusomat, meg különben is, ez egy olyan dolog, hogy vagy veled van vagy nincs, mert a látható jegyek (ecsetkezelés, színvilág stb.) mögött ott van az egyéniséged a maga mivoltában: a temperamentumod, a karizmád, az élettapasztalatod, az érzékenységed, mindazok a belső tartalmak, amelyek kihatnak a témaválasztásodra, a látásmódodra. Egyébként még a nagyon korai, nyers, kiforratlan munkáim is felismerhetőek voltak.

 

AZ ALKOTÁS FOLYAMATA

 

Most éppen min dolgozik?

 

– Joszif Alekszandrovics Brodszkijnak van egy zseniális verse „Ne hagyd el a szobát” címmel. Már évekkel ezelőtt „izgatta” a fantáziámat, készítettem is egy grafikát. A mostani helyzet újból előcsalogatta a témát és a fizikai síkon való egyfajta korlátozás megállíthatatlan, belső utazásokra késztetett – így született egy újabb sorozat, amely arról szól, hogy néha külső ingerek nélkül is, a képzelet szárnyain lehet közlekedni a világok közt.

 

– Mi az, ami inspirálja, miből merít ötleteket?    

 

Mindig más és más inspirál. Lehet ez egy vers, zene, illat, egy sejtelmes árnyék, néha akár egy élethelyzet. Például, ha a metróban a szél elfújta a kalapomat rögtön – hasonló tartalommal – kép született belőle, madár-kalapokkal. Bizonyos életérzéseket is könnyebb vizuálisan kifejezni, mint esetleg verbálisan. Időnként előfordul, hogy fogalmam sincs, honnan jönnek az ötletek. Viszont egyfajta ciklikusság figyelhető meg: ha túl messze szakadok a földtől, ha nagyobb szellemi lelki erőfeszítést igényel tőlem egy-egy alkotás, akkor biztos valami „egyszerűbbel” fogok ellensúlyozni, visszarángatom magam a hétköznapokba, és ilyenkor esetleg festek akvarellel egy tájképet minden filozófia nélkül, mert közben pihen a lelkem.

 

– Hogyan kezd hozzá egy-egy művéhez, sorozatához,  mi a kiindulópont?

 

– Ez mindig változó. Volt olyan, hogy sokáig gondolkodtam valamin, érett bennem a kép, esetleg vázlatokat készítettem hozzá, de amikor hozzáfogtam a megvalósításhoz, stagnált az egész. És csak akkor, amikor az alkotói folyamat átbillen egy tudat alatti vagy feletti szintre, amikor megjelenik az érzés, hogy valaki fogja a kezedet és te csak egy közvetítő vagy, ekkor valami kerekedik ki valami jó az egészből. Előfordult, hogy érzelmi síkon indult az alkotási láz, és munka közben meg kellett szelídíteni az emóciókat, elővenni a tudatosabb énemet. Történt már, hogy festés közben végig kísért az érzés, hogy valaki helyettem csinálja az egészet.

 

– Mikor van ön szerint kész egy alkotása?

 

Amikor sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet már a képhez. Habár az is előfordulhat, hogy most befejezettnek látom, viszont ha pár év múlva ránézek a képre, azt fogom mondani, hogy teljesen másképp kellett volna megjeleníteni. Ez az elégedetlenség mindig fejlődésre mutat. Az idő az egyik legjobb kritikus.

 

Milyen gyorsan készül el egy alkotása?

 

Ez tényleg széles skálán mozog. Vannak félórás akvarelljeim, de vannak olyan olajképeim is, melyeket hónapokig, kisebb-nagyobb megszakításokkal többször festettem át.

 

– Hány művet készít egy évben?

 

Őszintén? Nem szoktam számolni. Rengeteget.

 

– Mennyire fontos a címadás, és miért?

 

Régen nagyon nem szerettem címeket adni, volt olyan, hogy csak egy kiállítás kedvért, gyorsan neveztem el műveimet. Ma már másképp állok hozzá. Bizonyos esetekben segít helyes irányba terelni a közönség figyelmét. Ugyanakkor vannak olyan alkotások, ahol a cím egyszerűen csak korlátozná a befogadást.

 

Tartozik valamelyik galériához, s ha igen, ez mennyiben segíti pályafutását?

 

– Lassan két éve, hogy a Falk Miksa utcai Dávid Galériába kerültek festményeim. A galéria tulajdonosa, Dávid Norbert rendkívül tehetséges festő, tele van ambíciókkal, energiával. Nagyrészt neki köszönhetően jött létre ArtsCap - Fine Arts Capital Művészeti Egyesület. Az ő munkájuknak köszönhetően bővülnek a kiállítási lehetőségek, nemzetközi szinten is. A nemrég megjelent magazinjuk egyszerre tájékoztat és popularizálja a kortárs művészetet.

Napokban lettem tagja a LOSZ művészeti csoportjának. Remélem, hogy ezáltal új horizontok nyílnak meg előttem.

 

INSPIRÁCIÓ ÉS SIKER

 

Mi az ön számára a legmeghatározóbb a művészetében?

 

Egy cseppet sem akarom misztifikálni a dolgot, de úgy fogalmaznám, hogy energia. Édesanyám híres természetgyógyász volt, tőle tanultam azt, hogy a vizuális tartalmakat is felelősségteljesen kell közvetíteni. Az esztétikai élményeken kívül számomra fontos a tartalmi és érzelmi töltés, ez már belső etikai kérdés is.

 

Megbánta-e valaha is, hogy a művészet mellett tette le a voksát?

 

Soha.

 

– Miben mérhető egy kiállítás sikere?

 

– Először is az, hogy milyen sok ember – félretéve minden dolgát – eljött, mert kíváncsi rád és arra, amit csinálsz. Mennyire érezhető az őszinte érdeklődésük. Számomra az is egy jelentős mutató, hogy van-e az egésznek folytatása, vesznek-e képet, meghívnak-e egy újabb kiállításra, esetleg interjúra.

 

Minden művész álma, hogy ne csak a jelenkor értékelje alkotásait, hanem az utókor is. Kik veszik műveit, a magánemberek mellett közgyűjtemények birtokába is kerültek alkotásai?

 

– Sajnos, régen nagyon hanyag módon kezeltem ezt a témát, egyszerűen nem próbáltam követni, merre, kikhez kerülnek a munkáim. Volt olyan is, hogy egy világhírű karmester felesége vette meg a festményemet az egyik galériában, de csak utólag értesültem a dologról. Egy biztos, világszerte, rengeteg országban, városban, híres és kevésbé híres embereknél megtalálhatók a műveim. Vásároltak is, de nagyon sokat ajándékoztam. Lakásokban, orvosi rendelőkben (pl. Pécsett, Moszkvában), néhány múzeumban (pl. Janka Kupala múzeum, Tatársztán).

 

– Hol tudná a leginkább elképzelni, vagy hová szeretné, hogy bekerüljenek a munkái?

 

– Először is, ha olyan helyre kerül, ahol igazán örülnek neki. Legyen ez lakás, színház, orvosi rendelő. Imádom a meséket, örülök, ha könyvekben láthatom viszont rajzaimat. Többször előfordult már, hogy egy-egy képem irodalmi alkotásokat ihletett.

 

– Mit gondol a nemzetközi vásárokról?

 

–  Még nem volt alkalmam részt venni ilyesmiben.

 

Melyik munkájára a legbüszkébb

 

Hirtelen most az ugrik be, hogy egyszer a Zala Megyei Príma Díj egyik nyertesének ajándékozták festményemet.

 

– Sikeresnek tartja magát a hivatásában?

 

– Igen, annak ellenére, hogy hosszú éveken keresztül a körülmények látszólag ellenem játszottak. Nagyon fiatalon mentem férjhez, fiatalon váltam édesanyává, idegen országba költöztem, ráadásul egy kicsi faluba, ahol semmi kapcsolatom nem volt a művészi világgal, sőt, telefon sem volt (a fülkén kívül, ami sokszor nem működött), internetről nem is beszélve.  Ha azt veszem, hogy mi volt akkoriban és hol tartok most, például, hogy 2015-ben a közép-európai festők találkozóján képviseltem Magyarországot Trevizóban, vagy, hogy a minszki kiállítás megnyitómat élő adásban közvetítették az országos híradóban – úgy gondolom, hogy azért valamit csak letettem az asztalra. De elárulom, hogy az igazi fejlődéshez ki kellett lépnem a korábbi komfortzónámból: fel kellett mondanom az iskolában, ahol hosszú évekig rajzot tanítottam és egy szál bőrönddel Budapestre költöztem.

 

 

MUNKA, HOBBI, ESETLEG MEGÉLHETÉS

 

– Sok kompromisszumra van szüksége az eladhatóság érdekében?

 

Személy szerint olyan vagyok, hogy inkább keresek más megélhetési forrást, mint hogy „megerőszakoljam” az alkotói énem. Természetesen, ha számomra is érdekes maga a projekt, akkor hajlandó vagyok kisebb kompromisszumra, például, ha megjelölik a használt színeket.

 

– Ragaszkodik-e a saját stílusához, vagy hajlandó igazodni a piaci igényekhez?

 

Hála a jó égnek nem kellett igazodnom. Saját elképzeléseim szerint alkottam, aztán vagy gazdára talált az alkotásom, vagy sem.

 

Mennyire használja képei népszerűsítésére, végső soron az eladás elősegítésére a marketing eszközöket?

 

Ha tetszik, ha nem, valljuk meg, a mai világban nem lehet figyelmen kívül hagyni ezt a tényezőt. Akármilyen messze is állnak ezek a dolgok az ember személyiségtől (mert szerintem minden művész álma az, hogy ő csak alkosson, és majd jön egy bácsi vagy néni, aki menedzseli, aki minden adminisztrációs és szervezési tevékenységet magára vállal), de idővel muszáj megtanulnia prezentálni önmagát. Ezen a téren még kezdő vagyok, de legálabb már értem, hogy a korral haladni kell, akár a közösségi oldalak, a weboldal vagy portfólió használatával.

 

 – Készít megrendelésre képeket?

 

Csak akkor, ha azonosulni tudok az elképzeléssel, netán egy izgalmas kihívással állok szemben.

 

A JÖVŐ

 

Hol találkozhatunk legközelebb az alkotásaival?

 

Mint már említettem, a budapesti Dávid galériában mindig megtekinthető néhány művem, és az első karantén utáni kiállításom várhatóan az Izabella utcai „Mamaison” hotelben lesz látható.

 

– Vannak újabb elképzelései a jövőre nézve, akár témában, akár technikában, akár stílusban?

 

Tele vagyok tervekkel, ötletekkel. Jelenleg alapanyagot próbálok beszerezni egy új technikához, kilátásban van egy új mesekönyv illusztrálása és a design világa sem áll messze tőlem, akár divatról, akár lakberendezésről beszélünk. Egy pszichológustól is kaptam egy érdekes ajánlatot – kártyák készítéséről van szó.

 

– Milyen tanácsot adna egy pályakezdőnek?

 

Soha ne keressenek kifogásokat, ne várjanak „jobb” körülményekre (műteremre, jó minőségű festékre, több szabadidőre stb.), alkossanak itt és most a jelenben, még akkor is, ha csak egy ceruza és papír fecni van a kezükben, valamint ne feledkezzenek meg a lelki-szellemi töltésekről, mert nélkülük semmit sem ér a technikai tudás.

 

+ 1

Van olyan alkotás, amit elfogadna és kitenné a falára, ha bármelyiket kiválaszthatná és hazavihetné?

 

Ha megtehetném, Marc Chagalltól az „Én is a falu" című alkotása lenne az.