2017. Április 29. | Péter
Előző

Örök dillema IV. - Király Gabi...

Következő

Karácsony ünnepén – Stefano Favaro...

Karácsony ünnepén – Eszterhai Katalin

Ebben a hónapban a karácsony megünneplését járjuk körbe különböző országból származó, illetve különböző országban élő személyek segítségével. Ezúttal a Kanadában élő Eszterhai Katalin osztja meg önökkel az ünneppel kapcsolatos emlékeit, gondolatait.

 

Most úgy látom magam előtt a múltamat, mint amikor a szél lebegteti a függönyt és felvillannak a mögötte lévő képek, hol élesebben, hol homályosabban. Olyan, mintha körhintában ülnék, amelyik fel- leszáll, és egyre gyorsabban forog. Egyik kép jön a másik után. Csillagként ragyogó, majd tovaszálló gondolattöredékek, amelyek egymás után elrepülnek, mint az elsárgult levél a szélviharban.

 

Karácsonyra készülve előveszem az évtizedek alatt összegyűjtött díszeket, a gyöngyöket, a régi fényképeket, és amíg ékesítem a fenyőfát a lelkemet is öltöztetem, csodaváró hangulatba ringatom magam. Hiszek a csodákban és hiszem, hogy az életemben a bánat és az öröm, az álom és a valóság, a jó és a rossz összekapaszkodva jár. Jól megférnek egymás mellett, mint ahogy az égen a Hold és a Nap, amelyek nem zárjak ki egymást, csak váltják, és ettől lesz teljes a földet körülölelő égbolt és az életem.

 

 Elbűvölnek ezek a napok! Karácsony a szeretet, a megbocsájtás, a várakozás, az öröm ünnepe, amikor megtelik a szívünk az emlékeinkkel. Most itt állnak velem azok, akik már  régen  nincsenek itt, kiszabott idejük elérte határát, megtorpant alattuk az élet futószalagja és  nagyot zökkenve megállt. Már nem látom őket, de hiszem, hogy velem vannak. Szüleim és a nevelőapám, mind a hárman abban a birodalomban vannak már, ahonnét semmi ki nem űzi őket, ahol már nincs félelem, hol jókedvűen szól az angyalok kórusa, és ahonnan már nincs visszatérés, de én mégis visszavárom őket erre az ünnepre.

 

Anyukámra sok mindent rámért a sors, de az én szememben ő egy hős. Példa nekem a benne levő kitartás, a hihetetlen akarat, a jóra vágyás. Édesapám, a fényes Esterházyak egyike volt. De amikor egyik napról a másikra megváltozott a történelem, és odalett a vagyon, az ezer fénnyel sziporkázó csillogó világ, a szép színes élet, ő is eltűnt a nevével együtt. Úgy halt meg, hogy nem emlékszem sem a szeme színére, sem a karja ölelésére, mégis időnként hallom a hangját:„higgy az álmaidban, mert azok megvalósulnak”.  

 

Gyermekkorom elejéről csak felvillanó emlékeim vannak, de ezek mind segítenek álmodni az életet. Azt nem tudhatom, hogyan érezhette magát anyukám, amikor apám halála után,  mint a hullócsillag a földre esett, egyedül maradt nővéremmel és velem. Erről soha nem beszélt. Nem emlékszem, hogy sírt-e, félt-e, de arra az évekkel későbbi napra már emlékszem,  amikor  Vincze Ferenc, a nevelőapám – akit halála után is apukámnak vallok –,  feleségül vette anyukámat.

 

Karácsony volt, a szív ünnepe, édes szavak, viaszgyertyák, ezüst dió, csilingelő csengő, nekem felejthetetlen ünnep. Anyukám új férje, akit mai napi is Apukámnak tartok,  magas, szép ember volt, aki mellett biztonságban éreztem magam. Ott volt velünk és minden olyan jó volt. Szerettem, amikor kitárta a karját és felemelt. Most is lebilincsel az érzés, ahogy maga előtt tartott, majd a magasba lendített, én pedig belefeszültem a levegőbe, hátrahajtottam a fejemet és hangosan kacagtam. Milyen más volt föntről látni a  világot.

 

Karácsonykor a legtöbbünk hisz a csodákban, hiszünk valami emberfelettiben, valami  jóban,  kilepünk a valóságot alkotó törvényszerűségek napi rendjéből és hangosan énekeljük; „… dicsőség mennyben az Istennek…”  Ízlelgetjük az örömöket, felejtjük a múlt fájdalmait, felragyog bennünk a fény. És ez így van jól, tudnunk kell ünnepelni!

 

Nem szégyellem, én még mindig elhiszem, hogy az angyal hozza a fenyőfát, még akkor is, ha magam díszítem, ugyanúgy, mint ahogy gyermekkoromban elhittem azt is, hogy anyám ruhájában én vagyok az ég legszebb csillaga. Elég csak behunyni a szemem és látom a régi karácsonyainkat, a régi tárgyakat, melyek azokhoz tartoztak, akiket nagyon szerettem. Anyukám fekete kígyóbőr táskája, apai nagyapán porcelánjai, apukám fonással díszített boros üvege. Ezek a tárgyak magukon hordozzák az enyéim lelkének lenyomatát.

 

Ünnepelni nekem annyi, mint kitárni a szívemet, becsülni, tisztelni a velem élőket, az előttem és mellettem elhaladókat, az utánam jövőket.

Fotó: Lajtai György (Eszterhai Katalin férje, Emmy-díjra jelölt operatőr)

 

Előző

Örök dillema IV. - Király Gabi...

Következő

Karácsony ünnepén – Stefano Favaro...

Kövess minket!