2019. December 16. | Etelka, Aletta
Előző

Irodalmi backstage - Kőhalmi Zoltán...

Következő

Anyuka lettem – Tunyogi Bernadett, sz...

Irodalmi backstage –Tóth Gábor Ákos

Tóth Gábor Ákos

Ezúttal sikeres írókat kérdezünk az alkotás folyamatáról, az olvasók által nem ismert háttér munkákról. Többek között felfedik, hogyan alakul egy-egy regényük útja az ötlettől a megjelenés pillanatáig, de arra is választ kapunk, hogy mi vagy ki segíti az írót a szereplők karaktereinek megformálásában. Ezen a héten Tóth Gábor Ákos válaszait osztjuk meg önökkel.

 

Hogyan kezd hozzá egy könyv írásához?

A történeteket hurcolja magában az ember, miközben folyamatosan azon tűnődik, van-e benne elég kitartás, kurázsi, hogy belevágjon a megírásukba. Melyik veszi el esetleg egy másiktól a megszületés lehetőségét.  Én nem csak ötlet szinten versenyeztetem őket, hanem mindhez anyagot is gyűjtök, rövid vázlatot készítek. Aztán ha elköteleződöm egy történet mellett, annyira felszabadultnak érzem magam, hogy hajlandó vagyok ebbe az előkészítő fázisba elég sok munkát belefektetni, végül pedig megszületik az első, fejezetekre lebontott „forgatókönyv” is. Ezután jön egy pihentetés, mint tésztánál a kelesztés, amikor „előkóstolóként” ízlelgetem, elképzelem a „végterméket” a polcon, szóval kellő távolságba kell kerülnöm, hogy rálássak a részletek után immár az egészre. Kivétel volt a Forrásvidék című regényem, ahol egy feltételezett őrségi olajkincs áll a történet középpontjában – ebben az esetben az összes többinél jóval alaposabb és folyamatos internetes kutatómunkára volt szükség.

  

Hogyan dolgozik?

Az a helyzet, hogy az úgynevezett ihletettség szerintem trenírozható, magyarán amikor a pihentetési időszak – akár több hónap – lezárul, következik egy intenzív, másfél hónapos munka, amikor „készre sütöm” a sztorit. Én következetesen haladok, lineárisan építkezem, minden napra jut úgy nyolc-tíz óra tiszta munka. A kilencvenes években – mondjuk a Nyúltrapp című regény esetében – még lendületből dolgoztam, tehát amikor hozzájutottam, írtam, mint a gép. Aminek egyenes következménye volt, hogy utána sokat húztam. Ma már ez luxus lenne, tehát csak akkor ülök oda géphez, ha tudom, hogy nem von el más feladat. Ez egy nagyon seggelős munka, aminek a hétköznapjaiban a saját restséggel ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a kishitűséggel: vajon sikerül-e a legjobb mondatokat, a legjobb hangulatokat megragadnom. Az írás legélvezetesebb része egyébként számomra – maradva a süteményes hasonlatnál – a „porcukrozás”, amikor újraolvasva az egészet, az ember észreveszi az előbb említett gyengeségeket és megtalálja a tökéletesebb szavakat, vagy csinál egy dramaturgiailag hatásosabb új bekezdést.

 

A karakterek megalkotásában mi segíti?

Nálam az emberismeret, illetve az érzelmi viszonyulásom a történetben elfoglalt szerepükhöz. A környezetemben élők is folyamatosan „veszélyben” vannak, mert akár egy teljesen semleges megnyilvánulásuk is a regény építőkockájává válhat. És persze az a rengeteg kész történet, ami búvópatakként, újra és újra, mégis egész más csörgedezéssel bukkanhat fel az aktuális szövegben. Mondjuk, az Édesvízi mediterrán sorozatban ez úgy alakul, hogy az állandó szereplők kvázi hozzák a szokásos formájukat, de közben hol jellemfejlődésen, hol romláson mennek keresztül… de hát ilyen az élet, szerencsére semmi sem statikus, minden mozgásban van. Ugyancsak fontos, hogy a regényfolyam alapjául szolgáló balatoni faluban már sokan úgy beszélgetnek velem, hogy „véletlenül” elpöttyintenek szerintük megírásra érdemes információkat. (Néha nehezebb megmagyarázni, hogy ezek némelyikét miért nem használom fel.) Mindazonáltal alapvetés, hogy én zsigerből szeretem a figuráimat, valamennyit, még a svindlereket, a gyökereket is – nekem ez nem megy másképp, csak úgy, mint a viccben: „Nincs is nagy fejed Móricka, de most eredj, és hozz két kiló krumplit a sapkádban!”. Talán ezért nem volt még konfliktus abból, ha valaki magára ismert egy karakterben.

 

Az alkotás folyamatában

Nem szoktam megosztani a készülő anyag darabjait, magányos harcos vagyok, igazából, persze, tartok attól, hogy eltérítenek az általam kirajzolt pályától. A Ki(ny)írlak című regényem esetében ez már szinte paranoiássá vált: egyszerűen tartottam attól, hogy lenyúlják az alapötletét. (Viszont egy-egy fejezetet önálló novellaként teszteltem az ÉS olvasóinál, mert nem mindig voltam biztos a dolgomban.) Természetesen ezzel a mentalitással nagyobb a felelősségem is, de ezt a rizikót ennyi könyv után már könnyebben vállalom. A végleges változatot aztán a közvetlen környezetem olvassa először, rájuk odafigyelek, mert kellően elfogulatlanok. Az meg kifejezetten szerencsés dolog, hogy sem a kiadó, sem a szerkesztő nem próbált soha a jobb eladhatóság érdekében ilyen-olyan irányban befolyásolni: talán, mert bíznak bennem. Jó, az is igaz, hogy nem szoktam eljátszani a művész urat, nincsenek „környezetterhelő” allűrjeim, egyszerűen, megbízhatóan teszem a dolgom. Lehet, hogy ez kicsit unalmasan hangzik, de – bármily banálisan is hathat – én még átérzem a leírt szó felelősségét, legyen szó akár könnyedebb, akár komolyabb hangvételű írásról. Ha rosszul végzem a dolgom, „veszélyesebb” is lehetek, mint egy repülőgép szerelő, ha meg jól, akkor jöhet a taps a sikeres „landolás” után. 

Utánajártunk: Az íróval legközelebb a Győri Könyvszalonon találkozhatnak november 15-én 15-16 óra között a Győri Nemzeti Színházban legújabb könyve, a Mindörökké Balaton – a trilógiának indult Balaton sorozat immár 5. folyatása – megjelenése kapcsán.
Előző

Irodalmi backstage - Kőhalmi Zoltán...

Következő

Anyuka lettem – Tunyogi Bernadett, sz...

Kövess minket!