2020. Január 23. | Zelma, Rajmund
Előző

Adni jó – Keresztes Ildikó...

Következő

Irodalmi backstage –Tóth Gábor Ákos...

Irodalmi backstage - Kőhalmi Zoltán

Ezúttal sikeres írókat kérdezünk az alkotás folyamatáról, az olvasók által nem ismert háttér munkákról. Többek között felfedik, hogyan alakul egy-egy regényük útja az ötlettől a megjelenés pillanatáig, de arra is választ kapunk, hogy mi vagy ki segíti az írót a szereplők karaktereinek megformálásában. Ezen a héten Kőhalmi Zoltán válaszait osztjuk meg önökkel.

 

– Hogyan kezd hozzá egy könyv írásához?

 

 Az első könyvem jelent meg nemrég, a későbbiekről pedig még nem tudok nyilatkozni, de ha ebből az egyből indulunk ki, akkor nálam a könyvírást nagyon hosszú halogatás, önámítás és ígérgetés előzi meg. A tényleges elhatározás után pedig hosszas gondolkodás következik. Általában szeretek mindent előre eltervezni, itt is igyekeztem jó előre kitalálni a cselekményt, vázlatokat írni a történethez. Persze aztán írás közben rengeteg dolog megváltozott, és pont ez volt nekem a legérdekesebb, ahogy a szereplők életre keltek, és egy esetlegesen, csak egy poén kedvéért a cselekménybe került figura vagy fordulat megtalálta a helyét, és egy sokkal jobb megoldást kínált, mint amit előre elképzeltem.

 

Ilyenkor persze lehet, hogy borul a sztoriban valami más, nem mindig könnyű egy egész univerzumot kormányozni. Előfordul, hogy olyan elemet is el kell dobni, amiben sok munka van. Nagy utána olvasó vagyok, és azokba a témákba is alámerülök, amikből aztán a szövegben egyetlen mondat jelenik meg vagy csak egy remek szó. De ha egy szereplőnek a balett körül forog az élete, akkor nyilvánvaló számára, mi az a kis allegro, és akkor már nekem sem árt tudnom.

 

Hogyan dolgozik?

 

A könyvírás rendszeres és tervszerű munkát igényel, ami számomra meglehetősen szokatlan volt. Általában jártamban-keltemben írok, feljegyzek egy ötletet, amikor eszembe jut, aztán előveszem, ha van rá időm, vagy fejben fejlesztem, amikor épp senki nem figyel rám. Ezért felemelő érzés volt megélnem, hogy képes vagyok nap mint nap reggel nyolckor nekiülni a feladatnak, és haladni is annyit a munkában, amennyit elterveztem. Talán a kabarés múltam miatt is van, hogy alapvetően jelenetekben gondolkodom, azokból építkezem, és azokban is jelölöm ki magamnak a feladatot. Úgyhogy nem is sorban írom meg őket, hanem mindig azt, amelyik éppen a legjobban foglalkoztat, vagy amelyikhez ötletem van, vagy amit most már muszáj megírni. Persze értelemszerűen nagyon előreszaladni sem lehet a történetben, mert a későbbi eseményekre még ezer dolog kihathat, amik miatt változtatni kell majd a szövegen.

 

A színpadon nagyon rövid blokkokkal dolgozom, és a poénokból mozaikszerűen épül fel egy előadás, ezért számomra a regényírásban a legszokatlanabb az összefüggő cselekmény kézbentartása volt. A legnehezebb pedig, amikor ennek során csapdába csaltam magam, ami valami olyasmi, mint amikor a takarítónő mindenhol felmos maga körül. Ilyenkor egy napra mély depresszióba zuhanva kutattam a megoldást, de pont ekkora élvezet volt, amikor aztán végül rátaláltam. Egyébként is képes vagyok nagyon sokat agyalni egy-egy ötleten, és úgy érzem, nekem ebből áll a munkám, bármit írok: megoldásokat keresek olyan rejtvényekre, amiket magamnak adok fel.

 

A karakterek megalkotásában mi segíti?

 

– Minden író ember figyeli a környezetét, és elraktároz helyzeteket, figurákat, beszédmódokat, hogy szükség esetén elővehesse. Én sem tudtam, mihez kezdek a sok iskolai szavalóverseny tapasztalatával, amíg meg nem írtam a megnyitó beszédet az öngyilkos szekta szeánszára. Vagy nehezen tagadhatnám, hogy a részben, amikor a rendőrök nyomozás helyett azon ötletelnek, hogyan nevezzék el a gyilkost, visszaköszön a Hvg címlapszlogenjeinek kiagyalása, amikor azon vitatkozunk, hogyan kell írni egy szót, ami nem is létezik, mert az előbb találtuk ki.

 

Van olyan, amikor valaki magára ismer, és van, akire mások is ráismernek. Ez veszélyes terep, amit már a színpadon is megtapasztaltam. A könyvemben a szerkesztőm, Cserna-Szabó András jelenik meg nem túl előnyös helyzetben, és neki sajnos megvan minden eszköze ahhoz, hogy egy saját művében bosszút álljon rajtam.

 

Az alkotás folyamatában

 

Humoristaként megszoktam, hogy tesztelem az ötleteimet, kell a közönség a poénokhoz. A környezetem is hozzáedződött, hogy kérés nélkül is elmesélem, mit írok, mi foglalkoztat épp. A feleségem ráadásul magyartanár, jó érzéke van a szövegekhez, neki mindenképpen megmutatom az írásaimat. Sokszor mire a kész anyag a kezébe kerül, vagy megnézi a műsorom bemutatóját, azt mondja, hogy vicces meg jó, csak ezeket már mind ismeri. Vannak még néhányan, akiknek adok a véleményére, de azt is tudom, hogy óvatosan kell ezzel bánni, mert az ember végül elveszik a túl sok tanács között. Meg az írás alapjában véve mégiscsak egy magányos műfaj, és a végső döntéseket a szerzőnek kell meghoznia. A szerző gyötrelmét viszont megszenvedi a környezete, ez mindenkinél így van, mégis elnézik neki. Hálás lehetek a művészek nemzedékeinek, akik évszázadok alatt elhitették a világgal, hogy ez jár nekik.

 

Utánajártunk: Kőhalmi Zoltán első könyve a közelmúltban jelent meg. A magyar stand up egyik legjobbjának nem túl rövid – A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban – című regénye olyan mintha egy őrült posztmodern író állna neki egy norvég krimi megalkotásának, de közben féktelen humora nem hagyná, hogy a dolgok a rendes medrükben csordogáljanak. Izgalom, szórakozás, humor egy kötetben.
Fotó:  Lettner Krisztina

Előző

Adni jó – Keresztes Ildikó...

Következő

Irodalmi backstage –Tóth Gábor Ákos...

Kövess minket!