2019. Június 19. | Gyárfás
Előző

Hivatása író – Tóth Gábor Ákos...

Következő

Adni jó – Nyilka Ildikó...

Hivatása író – Eszterhai Katalin

Ebben a hónapban írókat kérdezünk munkájukról, a szavak művészetéről, a korábban nem használt technikákkal párhuzamosan kialakult nyelvezetről. Elsőként a Kanadában élő írónő, Eszterhai Katalin válaszait osztjuk meg önökkel.

 

- Mikor dőlt el, hogy az ön életútja az irodalom, azon belül is az írói hivatás lesz? 

 

- „A boldogság gyökere: az akarj lenni, aki vagy” mondta Rotterdami Erasmus, a németalföldi humanista tudós, az európai kultúra egyik kiemelkedő személyisége, és én ehhez tartom magam. Boldog akarok lenni, ezért veszem magam körül könyvekkel, ezért fogok, képletesen mondva, naponta tollat a kezembe és írok.  Számomra az emberhez méltó élet kulcsa ott van a könyvekben…

 

Nekem a „mindennapi kenyerem” nemcsak gyümölcs, zöldség, hús, tojás, sajt, de nélkülözhetetlen táplálékom a szép szó is.  Hiszem, hogy a kimondott és leírt szavak hallhatóvá teszik az szívembe ültetett vágyakozást a jóra, gyógyító hatásuk van és segítenek megfejteni az élet titkait.

 

Tízéves korom óta Pécsett éltem, előtte egy Szabolcs Szatmár megyei kisfaluban laktunk, ahol velünk, a családommal gyakran történtek rossz dolgok, s hogy megszépítsem a napjaimat, kezdtem a fantáziám világába látogatni, kitaláltam magamnak történeteket, elhittem az angyalokat, a sárkányokat, a tengereket és felépítettem magam köré  egy olyan világot, amiben jól ereztem magamat. A mesemondás beépült az életembe, mindig előttem jártak az álmaim, és meg akartam osztani másokkal mindent, ami nekem örömet jelentett. El akartam mondani, hogy mit érzek, mit látok, mire gondolok és a mai napig is lobog bennem ez a vágy. Amióta csak a kezembe tudtam fogni a ceruzát, azóta „írok”. Kisgyerekkent ákom-bákomokat rajzolva meséltem el az általam kitalált történeteket, majd, amikor a nőverem tanulta a betűvetést, utánoztam, lemásoltam a füzetében látottakat és a magam kedve szerint raktam össze az ABC betűit, össze-vissza, ahogy nekem tetszett és az így írt „könyvemet” időnként felolvastam a családnak.

 

Pécsett igazi írók által írt könyvek között nőttem fel, naponta ízlelgethettem a szavak ízét, zamatát és ezt anyukámnak köszönhettem, aki könyvtáros volt. Erős, szélesre kitárt szárnyakat kaptam édesanyámtól, ő állandóan arra buzdított, hogy olvassak. Egyik könyvet a másik után tette elém, és én egyre inkább elmerültem abba a világba, ahol eltűnt a gond, ahova beáramlott a fény, ahol az álmok megvalósulnak. Már általános iskolában rákaptam az írás ízére is, szenvedélyes „emlékkönyvbe író” voltam – az ötvenes évek végen, a hatvanas évek elején a lányok között nagy divatja volt a kis lakattal záródó emlékkönyvnek –, visszagondolva erre az időre, azt hiszem  kevés olyan emlékkönyv volt Pécsett, amiből hiányzott az én  „üzenetem”. 

 

Akárhány iskolába jártam, mindig olyan irodalom és nyelvtan tanáraim voltak, akik elhitettek velem, ha odafigyelek arra, hogyan mondom vagy írom le az érzelmeimet, térdig járhatok majd a csodákban, mert létezik a varázslat, a kimondott és leírt szavak hallhatóvá teszik mindazt, ami a lelkemben van. Igazából harmadikos gimnazista koromban dőlt el, hogy a leírt és a kimondott szavakkal keresem majd a kenyeremet, ugyanis ekkor teljesült a gyerekkori álmom…

 

Kicsi koromban óriási hatással volt rám a rádió, sehogy sem tudtam megfejteni, hogy mentek be abba a szépen szóló dobozba az emberek, és gyakran álmodoztam arról, hogy egyszer majd én is ebben a dobozban ülök és mesélek. És az álmom teljesült! Köszönve Siklósi Margit néninek, aki Pécsett, az akkori Magyar Írók könyvesboltjának volt a vezetője, rendszeresen bemutatta a Pécsi Ráadó hallgatóinak a legújabb könyveket. Margit néni gyakran jött a könyvtárba, ahol én naponta megfordultam és egyszer megkért, írjak én is egy könyvismertetőt a kedvenc könyvemről és menjek el vele a rádióba, hogy beszélgessünk a könyvről. Életre szóló élmény volt ez a lehetőség és ettől kezdve rendszeresen írtam és számomra egyértelművé vált, hogy az újságírás lesz az életem.

 

Ha írok, jól érzem magam, otthon vagyok magammal, magamban.  Milyen igaza van Konfuciusnak, a keleti világ egyik legismertebb bölcsének, aki azt mondta, „ha egy olyan foglalkozást választasz, amit szeretsz, akkor egy napot sem kell dolgoznod az életed során”. Hát nekem ez megadatott, mert nekem az írás, az olvasás nem munka, de szenvedély, öröm, olyan, mint az étkezés, ami nem más, mint egy mágikus szertartás. Nekem az írás olyan, mint egy nyitott ajtó, ami hív, hogy lépjek be abba a világba, amely ugyan tele van veszéllyel, kihívással, mennydörgéssel, de ott van az öröm is, amely egy jobb világba emel. Ha írok, számomra összekapcsolódik az idő az örökkévalósággal. Van-e annál gyönyörűbb, mint beleálmodni magam a végtelen időbe, a magas égbe, visszarepülni a múltba…, engem a szavak  fénnyel árasztanak el, a szavak bennem élnek. 

 

- Hogyan választ témát?

 

- Szeretek örülni, jövőt álmodni, beszélgetni az emberekkel, meghallgatni a történeteiket, odafigyelni a szívem dallamára. Ha ezt teszem, felgyullad bennem a fény, máris továbbgondolom a hallottakat és elindul a fantáziám. Szerintem, az élet attól izgalmas, hogy új dolgokat teremtünk, éppen ezért nyitva tarom a szememet, figyelek az álmaimra és a gondolataimra. Olyan vagyok, mint a gyémántcsiszoló, aki keresi a kőbe zárt csillogást. Az ötlet ott motoszkál az agyamban és addig játszik bennem, ameddig meg nem adom magam, ilyenkor máskeppen forog a föld nálam, mindegy, hogy este van vagy reggel, úgy érzem, szavakba kell öntenem mindazt, amit átélek, amit érzek, vagy éppen amire emlékszem.

 

Nekem ugyanis a legnagyobb témaforrásom a saját életem és a körülöttem élőké. Velem annyi minden megtörtént, jó és rossz egyaránt, és szeretnék még sok-sok emléket felidézni, de nem tudom, hogy lesz-e még elég időm megírni mindent, amit szeretnék megosztani az olvasókkal. Az idén áprilisban, a Nemzetközi Könyvfesztiválra megjelent Akaratunk Gyógyereje című könyvem például a saját fájdalmamból született.  Egyik napról a másikra rájöttem, hogy nem látok a bal szememmel, olyan érzésem volt, mintha egy összegyúrt celofánpapír lenne rajta, minden kép millió darabra tört és később fokozatosan elsötétült a világ körülöttem. 

 

Megvívtam a magam harcát, hogy újra visszakapjam a látásomat és hogy mi mindent tettem ezért, megírtam a könyvben. Amikor befejeztem, örültem, hogy megtettem, mert meg kellett írnom, szembe kellett néznem a valósággal, azzal, amit sokszor még magamnak sem mertem bevallani. A ki nem mondott gondolataim jobban szorítottak, mint a kinőtt ruha.  Szókratész szerint, a lelket bizonyos varázslattal gyógyíthatjuk, s e varázslat a szép szó.

 

Úgy gondolom, valamennyinknek fontos szembenézni a vágtató idővel és elhinni, érdemes volt megélnünk az életet.  Én merek szembenézni, ezért vagyok ott minden írásomban és örülök, ha az olvasó azonosulni tud velem, ha magára ismerhet, ha átérzi mindazt, amit én érzek, ha elhiszi, hogy valóra válhatnak a megálmodott sorsok, nemcsak az enyém, mindenkié. Szerintem, a könyvek azért íródnak, hogy segítsenek megtalálni helyünket a világban, hogy felkeltsék az érdeklődésünket, hogy figyeljünk és meghalljuk, amit mások vagy éppen egy másik világ üzen nekünk. Én kitárom a lelkem ajtaját és fülelek.

 

- Hogyan készül fel egy-egy könyvének megírásához, milyen előtanulmányokat végez?

 

Amikor írok, ízlelgetem és megpróbálom az élet titkát megérteni, nagyon szeretek a régmúltban kalandozni, „felállni” a ma már elfelejtett vagy sokak által ismeretlen tudósok, írók vállára és onnan körülnézni, hogy jobban lássam, mit tettek, mit javasoltak, hogy éljük az életünket, mit tegyünk azért, hogy megtartsuk testünk, lelkünk harmóniáját, hogy szebb, teljesebb legyen az életünk.

 

Kíváncsi, álmodozó, csapongó fantáziájú ember vagyok, de alapos is.  Kihasználom azt, hogy több nyelven viszonylag jól beszélek, így egy-egy témát alaposan körüljárok.  Nagy gonddal és szeretettel végzem kutatásaimat, mindenről, amit elolvasok, jegyzeteket készítek, amelyeket vonalas iskolai füzetekbe kézzel írok, és nagy becsben tartom valamennyit. Szeretem csak úgy olvasgatni a feljegyzéseimet minden logikus sorrend nélkül, csak össze vissza, ahogy a kezembe kerülnek. Így mindig, minden újraolvasáskor új gondolatok elindítói is.

 

Az íróasztalomon időnként alig van helye a számítógépemnek, annyi a papír, de én remekül eligazodok közöttük. Szeretem a papír illatát, ahogy a könyvekét is. A leírt szavak elindítanak egy történést, amelynek következményei vannak, éppen ezért felelős vagyok a szavaimért, a megélt és leírt érzelmeimért. Nekem a témakutatás olyan, mint a játék, amelyet nehéz abbahagyni, kitágítja a világomat, új dolgokat tanulok és ettől minden napom más.  

 

- Biztosan több „kedvenc” írója is van, nevezzen meg egyet és ossza meg velünk, hogy miért tartja elismerésre méltónak műveit.

 

- Az ember sok-sok könyvet elolvas, a legtöbbet egy idő után elfelejti, de egyesek beköltöznek a szívünkbe, és amíg élünk ott is maradnak. Nekem van egy ilyen „mesekönyvem”, amelyik meghatározó az életemben, afféle iránytűm, aminek köszönhetem, hogy gyerekkorom óta előttem száll a kék madár, időnként velem van, majd tovarepül, s ha ezt teszi, nem sírok, mert a boldogság kék madara, ha akarom, visszaszáll hozzám. A belga író, Maurice Maeterlinck könyve: a „Kék madár" nekem  maga a csoda, mert elindította a fantáziamát, mert nekem adta a „varázskalapot” a „szemfelnyitogató gyémánttal”, amit, azóta is magammal hordok.  Amikor úgy érzem, hogy elbizonytalanodok az élet útvesztőiben, csak megforgatom az én gyémántomat és máris látom magam körül a szépet, érzem a szeretetet és tudom, amíg keresem a helyem a világban, addig értelme van az életemnek, van reményem arra, hogy lesz időm mindenre, örömre, sírásra, munkára, táncra, ölelésre.

 

Harminc éve Kanadában élek, és a könyv azóta is velem van, mondván, ha kell, majd bátorságot ad, hogy a nehéz időkben majd elhiteti velem, hogy gazdag és gyönyörű az élet, és hogy ne aggódjak olyasmi miatt, ami nem fontos.  Bevallom, sokáig azt hittem, a kék madár csak az író fantáziájában létezik, csak egy kitalált szimbólum, a boldogság szimbóluma, de nem, a kék madár igazi, valódi, kék, mint a tenger. Ennek felismerése  egyik legnagyobb élményem volt, amikor Kanadában az első házunkat készültünk megvenni. Amikor úgy döntöttünk, hogy az lesz az új otthonunk, nem a ház volt a fontos, hanem a látvány, ami a kertben fogadott. 

 

A kertben, amelynek az egyik oldala, akár egy fodros szoknya szabálytalanul domborult, apró hullámzó kiemelkedések, mélyedések és hasadékok váltogatták egymást és mindenütt tűzliliom pompázott, mintha valaki egy óriási üstből parazsat öntött volna ki a magasból. Olyan volt, mint az időnként kitörő Etna lávafolyama. A virágok és a virágmező közepén álló szép koronájú fa elvarázsoltak, és akkor megláttam az addig csak kitaláltnak hitt, gyönyörű  kék madarat. Ragyogó kék színét villogtatva olyan volt, mint egy királykék zafír ékszer.  

 

Nem akartam hinni a szememnek, a madár valóban kék volt, ott állt a fa ágán, rám nézett és énekelni kezdett. Hangja először a hívogató harang zúgására hasonlított , majd vidám fuvola játékba kezdett, amit trillákkal díszített, és nekem táncolt ez a meseszerű, különös, csodás madár, amelyet addig soha nem láttam és úgy hívják: Blue Jay, azaz kék madár. Ragyogó kék színét mutogatva én úgy láttam, kék volt a lába, kék volt a szeme, amelyben az élet boldogsága fénylett, kék a szíve, kék a csőre, és én megmártóztam ebben a kékségben és tudtam, otthon vagyok. Azóta is gyakran látom, ám nem zárom kalitkába, de fészket építettem neki a szívemben. Ma már tudom, soha jobb helyre nem költözhettem volna, a kék madár nemcsak a boldogság, de Kanada szimbóluma is. Gondolom, ezek után az olvasók megértik, miért is fontos nekem Maeterlinck könyve.

 

-  Az irodalom a szavak művészete, de napjainkban számos olyan alkotás is található a könyváruházak polcain, amelyekben igencsak háttérbe szorul a nyelv szépsége, sokszínűsége, kifejező ereje. Ön szerint mennyire jellemző ez?

 

- Számomra a szavaknak varázserejük van, ezek segítségével mondjuk el mindazt, amit gondolunk, amit érzünk. A szó akkor lesz látható, ha visszaolvassuk a papírról, mindaddig, amíg nem írjuk le, igazából nem fogjuk fel annak romboló, vagy éppen szívet melengető erejét. Lehet, hogy mostanában a szépség elhomályosodott az emberek előtt, hogy több az erőszak, több a mérges, rohanó ember, akik úgy érzik jól magukat, ha káromkodnak, ha durvák, ha nem figyelnek arra, hogyan fogalmaznak. Nekem fontos az emberekhez szépen szólni, nem szeretem a trágár szavakat, az igénytelen, szegényes beszed stílust és remélem, hogy nem vagyok egyedül. A mai fogyasztói világban az értékek változnak, könnyen felszínessé válunk, kevésbé vagyunk igényesek arra, hogyan élünk, hol élünk, mit eszünk és ez a gondolataink elszegényesedésével is járhat, aminek egyenes következménye lehet, hogy felszínes, sekélyes írások is részeivé válnak a mai irodalomnak. 

 

Úgy tűnik nekem, hogy egyesek a trágár szavakat öncélúan úgy használják, mintha kötelező lenne. Természetesen ez ízlés kérdése is, de kezdem hinni, a mai világ emberei kevésbé tőrödnek az „úri“ ízléssel, sokan a napi gondok miatt durvaságba menekülnek. Hol van ma már a reneszánsz emberi ideál, a mindenoldalúan harmonikusan fejlett ember, az „uomo universale”?  Szeretem az olyan könyveket, amelyek példát mutatnak hogyan legyünk emberibbek, életigenlők, szeretetteljesek.

 

„Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált”, kérdezi egyik versében Kosztolányi. Erre a kérdésre én hangosan, tele tüdőből igent mondok. Szeretek játszani a szavakkal, a magyar nyelv gyönyörű, olyan, mint a szép zene, amelyik repíti a lelkünket. A szavak tudnak sírni, jajongani, szeretni, csilingelni, mesélni, reményt adni, a mennyekbe repíteni…

 

Az írás kulcs a lélekhez, kifejezi jellemünket és a leírt szavak hallhatóvá teszik a szívünkbe ültetett vágyakozást. Hinni akarom, hogy a szegényedő irodalmi stílus, ami más nyelvekben is érezhető, csak egy átmenet az irodalom életében, nem pedig annak alkonya. Hinni akarom, hogy a többségnek még mindig nélkülözhetetlen gyógyszere, tápláléka a szép szó, amelyik segít abban, hogy helyesen értékeljük magunkat, tudjuk a bennünk lévő belső mérce még jól működik és segít újra felfedeznünk kik is vagyunk, honnan jöttünk és merre felé tartunk.

 

- Meg lehet élni abból, hogy valaki könyvet ír? Az ön esetében ez hogyan működik a gyakorlatban, van-e valami más tevékenysége, vállalkozása is?

 

- Szerencsés ember vagyok, mert egész életemben olyan munkával kerestem a kenyeremet, amelyet nagyon szeretek. Dokumentum és úti filmek, televíziós műsorok  szerzője, rendezője és producere lévén mindennapi feladataim köze tarozik  az írás. A filmek forgatókönyveit angol és olasz nyelven írom, rendszeresen készítek interjúkat, újabb és újabb programokat találok ki, sokat utazok és naponta tanulok valami újat. Ez nekem nem munka, inkább ajándék az élettől. Boldog vagyok, hogy módom van arra, hogy szabadon vágtasson a fantáziám, hogy megismerjem a világot, hogy tiszteljem a másságot, hogy a földön járva megtapasztaljam a „mennyeit”.

 

Nincs annál csodálatosabb dolog, mint meghallgatni mások történeteit, vagy úgy megmutatni egy ország szépségeit, történelmét, múltját, embereit, hogy a nézőkben felébredjen a kíváncsiság, hogy kedvet érezzenek az utazáshoz. Engem azért fizetnek, hogy „álmodozzak”, az írás számomra olyan, mint egy csodálatos vakáció, olyan, mint  egy gyönyörű koncerten a  ráadás. Hogy meg lehet-e élni belőle? Én nem mondhatom sem azt, hogy nem, sem azt, hogy igen, mivel én – a fentiekből már jól érzékelhető – nem a megírt könyvek után kapott pénzből élek, de azt érzem, megbecsülnek.

 

Jó lenne, ha senkinek nem lenne filléres gondja, ha mindenki azt csinálhatná, amihez ért, amihez tehetsége van: az író szabadon írhatna, a cipész boldogan javíthatná a lábbeliket, az ács minden házra új tetőszerkezetet ácsolhatna anélkül, hogy arra kellene gondolnia, hogy miből fizeti ki a fűtésszámlát. Ez nyereség lenne mindenki számára, mert vitathatatlanul igaz, minél teljesebben ki tudjuk bontakoztatni a bennünk szunnyadó tehetséget, annál boldogabbak, udvariasabbak, mosolygósabbak vagyunk. Hiszem, hogy mindannyinkban van valami különleges képesség, és esélyt kellene adni mindenkinek.

 

Erről jut eszembe, amit Aquinói Tamás, a legnagyobb teológusok egyike mondott az egyik laikus testvérének, akinek a feladata a folyosóseprés volt, és aki úgy érezte, kevesebb, mint a nagy tudású, és nem győzte dicsérni  egyik írását: „Testvér, a maga seprűje és az én tollam  teljesen azonos értékű Isten előtt. Ha pedig ön tisztább szándékkal seper, mint én írok, akkor az ön seprűje messze megelőzi értékben az én tollamat” és milyen igaza van. 

 

Évek óta barátságban vagyok egy Kanadában élő magyar származású költőnővel, aki gyönyörű verseket ír, de nem tud belőle megélni. Járt ő takarítani házakhoz, főzni, gyerekre vigyázni, elvégezte az óvónőképzőt és most óvónő, de soha nem adta fel a versírást, gyakran mondja:„teher alatt nő a pálma”. Lehet, hogy igaza van, hogy az olyan utakat, ahová érdemes eljutni, nem érdemes lerövidíteni.

 

- Ön szerint milyen befolyással van az sms nyelvezet az írásképességre?

 

- Ha csak az sms nyelvezet távirati stílusában olvasunk és írunk, ez szerintem szegényíti, merem azt is mondani visszafele fejleszti az írásképességünket. Ez a fajta üzenetközvetítő rendszer, információ váltás része a felgyorsult életünknek, egy szükséges „rossz”, mert  veszélyeztetheti az „édes anyanyelvet”, elmosódhat a formális és az informális írás között a határ. Nem tudom, miért jut eszembe az sms-ről az ősi indiai irodalom, amelynek könyveit szutra stílusban írták, ami nem más, mint rövidre tervezett, tömör, nyelvtanilag szinte összefüggéstelen szavak sorozata, amelyekhez gazdag magyarázó irodalom kapcsolódik. Azt tartották erről a jellegzetes irodalmi megfogalmazásról, hogy nem „rendes” nyelv, nem társalgási nyelv, elsődleges célja, hogy segítse a tömören közölt tartalmat memorizálni.

 

A mai rejtvényszerű, a nyelvtani formákat gyakran semmibe vevő sms nyelvezet is ilyen nekem. Ez az írásmód, információközlés elsősorban a fiatalok világa és ezért tartom rossznak, mert számukra lehet, hogy már soha nem fog hiányozni a szavak gyönyörűsége. Aki nap, mint nap csak ezt a nyelvezetet ismeri, még nem tudja, hogy nagy árat fizet érte, érzelmileg szegényebb lesz, nem tanul meg szépen beszelni, nem tanulja meg milyen íze, színe, zenéje van a szavaknak, nem fogja észrevenni, hogy a leegyszerűsített üzenetekből hiányzik a lélek.

 

A bennünket körülvevő világot, a kék eget, a csillagok fényét láthatjuk a szemünkkel, ahhoz, hogy elmondjuk az érzéseinket, kellenek a szavak, ezek nélkül, hogy tudnánk elmesélni, milyen is a háborgó tenger, milyen a nyári szellő simogatása, milyen érzés az, amikor a kutyánk hozzánk bújik. Hogy mondják majd el, ha egyik reggel megkérdezik tőlük, milyen volt az álmuk. Vajon hivatalossá válik-e, esetleg kötelező lesz-e ez a nyelvi forma, nem tudom. Hogy jó-e avagy rossz, ezt igazából az idő dönti el. Én azt mondom, minden a használat mértéken múlik. Én nem küldök sms-t senkinek, annál több szépen megfogalmazott levelet.

 

NÉVJEGY

Eszterhai Katalin újságíró, televíziós riporter, producer, emberjogi aktivista. Pályáját a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójánál kezdte.1987-ben családjával elhagyta Magyarországot, először Rómában élt férjével, Lajtai György fotográfussal és két lányával. Ott az emberi jogok európai elnökének egyik titkára lett. A család 1989-ben úgy döntött, hogy Kanadába költözik, jelenleg is ott élnek. Az emberjogi aktivista tevékenységét ott is folytatta, épp úgy, mint az újságírói és produceri munkáját.

Előző

Hivatása író – Tóth Gábor Ákos...

Következő

Adni jó – Nyilka Ildikó...

Kövess minket!