| Nem lehet könnyű neki. Nincs ugyanis számára megfelelő skatulya. Okosnak túl vonzó, nőcisnek túl bölcs. SZILY NÓRA a negyvenes éveiben éli fénykorát. A huszonévesek megirigyelhetnék alakját, vitalitását, már ha a huszonéveseknek valaha is megfordulna a fejében, hogy egy érett nő is lehet konkurencia. - Pszichológusként és nőként is foglalkozhatott a kérdéssel, hogy mennyire fontos ma a test. Fontosabb-e ma, mint például a szexuális forradalom előtt volt?
- Biztosan, hiszen jobban is látszik. Egy csomó tabu ledőlt, a test a takarásból fókuszba került. A látvány az első inger, amely ér minket valakiről, és ez valóban árulkodó. Ilyen értelemben törvényszerű, hogy meghatározó. Azon már vitatkoznék, hogy miért vált ennyire a siker szinonimájává a vonzóság, a szépség és a fiatalság. Nyilvánvaló, hogy akár egy állásinterjún is előnyben van az, akinek kellemesebb a külseje, ezzel nem lehet vitatkozni, ez így van. De hogy érdekes-e még a lénye, a gondolkodása, az mára már kérdésessé vált. Ezzel sem lenne baj, ha az számítana, hogy kihozod-e magadhoz képest a legtöbbet magadból. De ma sajnos egy abszolút érvényű, szinte matematikailag leírható szépségképnek kell megfelelni, amelybe nagyon kevesen férnek bele. Azt szoktam mondani, hogy ha minden reggel ez az aktuális szépségkontúr lenne felrajzolva a tükörre, akkor folyamatosan azzal szembesülnék, hogy itt vagy ott kilógok belőle, így mindennap kudarcra lennék ítélve. Ráadásul ezt az ideált csak huszonévesekkel képzelik el, miközben a társadalom egyre idősödik. És az, hogy az életem felénél legyintsek magamra, vagy legyintsenek rám, szembemegy a tendenciákkal, nem életszerű, és nem is akarom elfogadni.
- Volt már, hogy legyintett, hogy azt mondta: nem vehetem fel a versenyt a 16 éves lánnyal, aki után megfordulnak a férfiak?
- Ez nehéz kérdés, hiszen az én szakmám a vizualitás mestersége is, ahol minden jobban szem előtt van. Egyszer azt mondták nekem, hogy azért hívnak rendszeresen tévéműsorok vendégének, mert én ,,megcsinálom" a műsort. Erre én rákérdeztem: miért nem hívnak műsorkészítőnek? A főnök azt válaszolta, nem tudja, hogyan lehetne meggyőzni a vezetést arról, hogy egy negyvenéves nő is lehet vonzó. Erre én fölálltam, csípőre tettem a kezem, és azt mondtam: így! Van bennem egy lázadás, miszerint ahogyan ma kérdezek, úgy nem tudtam volna huszonöt évesen. A sorsom, a történeteim nélkül nem lennének az antennáim olyan csiszoltak. Miért nem hívjuk érésnek az idősödést? Miért alakítja a reklámokban a háromgyerekes családanyát egy ropogós huszonéves? Bakáts Tibor mondta: a kamaszok képzetében a negyvenéves ember már öreg - ez természetes. De egy társadalom nem élhet a kamaszok tudatával! Szerintem ebben a korban már inkább aratni kéne a szakmában, a nőiességben, nem partvonalra szorulni. Ezt a kampányt folytatni kellene valamilyen formában. Nagyon jó öszszekacsintani az érett csajokkal, és  bezsebelni a férfiak rácsodálkozását.
- A tinédzser fiait mennyire tudja ilyen egészséges látásmódra nevelni?
- Az ebben a korban természetes, hogy mindenfélére vágynak, ami másnak is van, de azt remélem, hogy az emberek megítélésében már tudatosabbak. Azzal igyekszem hatni, ahogyan élek, ahogyan gondolkodom, hiszen ha csak beszélnék az igazságokról, mit sem érne. Amikor a kisfiamnak tetszik egy kislány, örülök, ha azt mondja, hogy a szép haján, mosolyán túl fontos, hogy jó a humora. Ez még nem az érett férfi választása, de van rá esély, hogy egyszer majd tartalommal is megtölti a formát. A nagyfiam pedig sokkal inkább törekszik az egyediségre, mint a hasonlítani akarásra, amire büszke vagyok, mert nem szeretem az uniformizáltságot. A hóbortos ötleteit is támogatom, mert tisztelem a törekvéseit.
- Vajon ön szembesül azzal, hogy jó nőnek tartják?
- Nem tudom, sosem éltem pusztán a külsőmből, sőt sokáig önbizalomhiányom volt. Édesanyám ugyanis annyira ragyogó nô volt, hogy ehhez képest én csak kereshettem a helyem. Ô sosem éreztette ezt velem, de én mégis így éltem meg. Most viszont, hogy nekem adta a 15 évvel ezelőtti nagyestélyiét, kiderült, hogy ugyanazok a méreteink - hihetetlen! Valószínű, hogy mostanra értem meg. Sőt, egy férfi, akivel nemrég ismerkedtem meg, és látta a huszonéves fotóimat, azt mondta, ma jobb csaj vagyok, mint anno. Ezt pedig nem a vonásoknak tudom be, hanem a kisugárzásnak, amit csak az idő hozhat elő, és ami fölülírja a kort. Nyáron a Balatonon buliztunk a csajokkal, és az est végén leszólított két harmincas férfi, akik csak annyit szerettek volna mondani, hogy tetszik nekik a ragyogás a tekintetemben - jólesett. Most igazolódik az a munka, amelyet a gödör aljából magamba fektettem. Ahogy Csernus mondta, amikor a könyvemhez készítettük a beszélgetést: miért hagyják a nők, hogy a kamasz lány szemének csillogása kihunyjon a tekintetükből? Ezt nem adják ingyen. És ezt szeretném közölni a szomorú tekintetű nőkkel is: igenis, nekünk kell dolgozni magunkért, mert megéri.
- Nem lehet, hogy a korábbi mélypontra is azért volt szükség, hogy legyen értéke annak, amit azóta elért?
- Nem szeretnék filozófiát erőltetni a történetemre, de lehet. Amíg nem tudjuk, milyen a nincs, nem értékelhetjük a vant. Azóta például másként élem az időt. Hajlamos voltam arra, hogy sóhajtozzam a múlt után, vagy csak a jövőnek éltem. Ma már jelen tudok lenni az adott pillanatban, mindenemmel át tudom élni a percek ízét, nem a következő falatra koncentrálok. Amikor az Őszintén Szily Nórával című műsoromban beszélgetek valakivel, azt érzem, hogy feloldódom abban a lényben, aki velem szemben ül, és ezt szeretem. A hétköznapjaimban persze én is rohanok, de gyakrabban ki tudom mondani, hogy: állj, ezt most jó!
- Ítél még elsőre a külső alapján?
- Már nem. Találkoztam egy emberrel, aki sok mindent megváltoztatott a látásmódomban, szinte újrarajzolt engem. A napokban mondtam neki, hogy a sokórás beszélgetéseink legnagyobb érdeme, hogy az ítélkezés, a sztereotípiák már nem szorítják korlátok közé a gondolkodásomat. Persze megfogalmazom a benyomásaimat, de mindennek egy kérdőjel a vége, vagy az, hogy tévedhetek is. A kétséget ültette belém, de nem az elbizonytalanító kételyt, hanem a kételkedést, amely szabadon hagy engem és a másik felet is. Ma már nem iszek a kőbe vésett szabályokban, és sokkal jobb úgy élni, hogy nem vagyok kreált kívánalmakba zárva. Megkérdőjelezem az abszolút igazságokat a szépségről, a nőiességről, a pályáról, mindenről. Lehet, hogy felnőttem, vagy legalábbis úton vagyok... Hitem szerint jó úton.
Makarész Rita 
|
