2020. Március 29. | Auguszta
Előző

Ősi hagyományok...

Következő

Festői tájat átszelő sípálya...

Madárles a szaunából

Ha az időjárás úgy dönt, hogy tavaszt játszik februárban, az emberben máris mocorogni kezd az utazó. És persze nem kell ahhoz nyárnak lenni, hogy víz mellé kívánkozzunk: emlékeim szerint Gemenc, és a Fadd-Domborinál húzódó 12 kilométeres Duna-holtág ilyenkor is elvarázsol a nyugalmával, az apró neszekből összeálló csendjével, ilyenkor nem zavarja a sok lomb a fürkésző tekintetet, merészebben közlekednek a vadak is, hiszen kevesebb a turista, a téli lapos napfény ha meleget nem is ad, cserébe viszont olyan aranyfénybe vonja a nádast, hogy eláll az odalátogató szava.

 

Nos, balatoniként irigykedve élveztük azt a látványt, amibe nem rondítanak bele illegális nádkivágók, partszakaszt elbitorló befektetők. És balatoniként sajnálom, hogy a szekszárdiak többsége már beint a légvonalban nem is oly messze lévő déli tópartnak, mondván, nyáron elviselhetetlen a tumultus, egekben az árak – ők inkább a saját családias beach-üket választják, ahol nem taposnak egymás törülközőjére az emberek, és a közeli dombok lankáiról csupa olyan nemes nedű „jön le”, ami a Balaton-felvidék dicséretére is válna.

 

A hajdani evezős pálya indító tornya körül sétáltunk, a strand persze elhagyatott, de a számos retro Jitka és Tatranec faház társaságában azért felfedezünk „menőbb” portákat is: a helyiek szerint számos szorgos sváb leszármazottja kiköltözött ide, és persze jönnek a hollandok, német nyugdíjasok is, nem beszélve a nemzetközi mércével mérve is jól kereső, a paksi atomerőmű építésén dolgozó külföldiekről.

 

Miközben a kocsi felé ballagunk, lefékez mellettünk valaki, mint mondja, a munkahelyére igyekszik, csak pár száz méter innen, ha jót akarunk enni, csak kövessük. Legyen úgy, hiszen a környéken nem igazán láttunk télen is nyitva tartó vendéglőt. Pár perc múltán egy olyan épület előtt parkolunk, ami úgy ékelődik a parti nádasba, mint egy partra futtatott naszád: szürkén, mégis csillogón, elegánsan. A Bauhausra hajazó építész eme lapos hajótípustól megihletve két szinten „ácsolt” mindösszesen 11 luxus kivitelű (többek között Madárles névre keresztelt) „kabint”, akarom mondani vendégszobát, merthogy egyébként egy négycsillag superior besorolású hotelben jártunk, ami a maga elképesztő high tech műszaki megoldásaival legalább annyira valószerűtlen jelenségként tárult elénk az álmoskás téli tájban, mintha csak a névadó AN2-es aknásznaszád éledt volna újjá.

 

Nos, már csak ezen újjászületés okán is kikérném magamnak a Duna-holtág megjelölést (ennél élőbb, gazdagabb és háborítatlanabb élővilágot nehéz lenne találni), és a közútkezelőtől is kikényszeríteném, hogy az autópályán biggyessze már oda a tolnai lehajtó táblára, hogy Fadd-Dombori. Nem hinném, hogy ily módon kellene védeni a túlturistásodástól ezt a természetes, egyelőre még a múltjából élő rekreációs „bázist”, ahová úgymond lehorgonyzott a booking.com-on egy év üzemelés után 9,7-es osztályzatot kapott Donautica (rajta kívül mindössze egy ilyen értékelést kapott szálloda létezik jelenleg itthon).

 

Aki beinvitált minket, nem más volt, mint az igazgató – Gaál Miklós budapesti karrierjét adta fel azért, hogy megvalósítsa egy tolnai cégcsoport tulajdonosának álmát. A fővárosban a Costesnek is helyt adó szálloda vezetőjeként a mindennapokhoz közelítő fine dining elkötelezett híve lett, ám ettől még nem dolgozik a konyhán Michelin csillagos séf – viszont aki gondoskodik az itt megszálló vendégek kulináris komfortjáról, nos, ő egyértelműen a minőségi alapanyagok és a szerethető „nagymamám” konyhája féle ízvilág fúziós művésze. Ehelyütt szó sincs a wellness szállókra jellemző szemfényvesztő módon „egészséges” svédasztalos silóról, itt megadják a módját a választható három fogásnak szép tálalással, és olyasfajta nem tolakodó, de folyton jelen lévő figyelemmel, amitől nem csak képzeljük, de el is hisszük, hogy minden értünk történik.

 

A fúzió pedig folytatódik, amikor az embert a természet részévé teszik, mégpedig magától értetődő természetességgel, hiszen a „fürdőházhoz” bizony ki kell csattogni a kerten keresztül – ahol plusz hat luxusbungaló várja a nagycsaládosokat -, a szabadtéri medence, jacuzzi szomszédságában pedig ott a fő attrakció, az üvegfalú szauna, ahonnan a gondosan felhomokozott strandrész tocsogójában lépkedő gémeket lehet megfigyelni, vagy arról ábrándozni, milyen is lehet itt nyáron, a folytonos madárcsacsogás közepette, halkan siklani egy SUP-on.

 

Ez a környezet a kiválasztottság érzetét adja az idelátogatóknak, ám ugyanakkor egyértelművé teszi azt is, hogy – balatoni párhuzammal élve – az itt megszerezhető élmények nem a fiesztás, bulizós kategóriába tartoznak. Régi igazság, hogy a körülmények edukálják az embert – kezdve akár onnan, hogy egy szellemes belsőépítészeti ötlet révén az éttermi mosdóban egy joviális tekintetű vadászember (faliposzter) társaságában frissíthetjük fel magunkat, folytatva úgy, hogy a közösségi terekben nem tuc-tuc zene, hanem finom groove szól, hogy a szaunában elmélyedhetünk, és senki nem terhel minket az üzleti vagy családi ügyeinek tolakodó kitárgyalásával, egészen addig, hogy pár méter séta után már ez is mind diszkréten visszavonul, miközben kiérünk a partra és a stégről megpróbáljuk a telefon fókuszába igazítani az aranyló nádasok övezte víztükröt. „Emlék a jövőből” lenne paradox módon az elkészült kép címe, ami azt is feltételezi, hogy valamikor biztosan visszatérünk ide.

Tóth Gábor Ákos

Előző

Ősi hagyományok...

Következő

Festői tájat átszelő sípálya...

Kövess minket!