2017. November 19. | Erzsébet
Előző

Hétvége külföldön – Skócia...

Következő

Meztelen igazság: a japán fürdők cso...

Az istenek szigetén

A Jeju sziget, Dél-Korea egyedülálló természeti kincse, itt minden fát, virágot, állatot és embert, a tengert és a levegőt valami különleges energia járja át. Érezhető ez az első pillanattól kezdve, amint kiszállunk a repülőből, egészen addig, amíg szomorú szívvel búcsút veszünk a világ egyik legszebb szigetétől.

 

A vulkanikus földdarab a Gimpo repülőtérről érhető el egy aprócska belföldi járattal, úgy 50 perc alatt. Karhosszúságú, narancssárga jegyemet lobogtatva magam után, indultam meg a gép felé, ami akkorka volt, mint egy szardíniás konzervdoboz. Nagysága ellenére azonban kifejezetten kényelmes járműnek bizonyult, és még tolmácsra sem volt szükségem a fel és lejutáshoz, a sodró tömeg szinte a feje fölött hordozott mindenhova. Az út alatt volt időm kicsit utána olvasni a szigetnek.

 

Kiderült, hogy programlehetőségei megszámlálhatatlanok, de meghívóim úgy gondolták, hogy az első és legfontosabb pont egy kiadós reggeli, úgy fél tizenegy tájban. Így aztán elém került első, jejui sertés hússal készült ramyun-öm, ami olyan sok volt, hogy kétnapi ebédnek is beillett volna. Később tele hassal, tűző napon megindultunk Jeju-si város történelmi múzeumába, ahol végigjártuk a tengerből kiemelkedő vulkáni sziget életének minden fázisát. Megtudtuk milyen állatok élnek a szigeten, a nagyvadak teljesen hiányoznak, viszont csodálatos madárállományuk van. Láthattuk hogyan éltek régen a helyiek, mit ettek, hogyan gazdálkodtak, milyen volt a gyermeknevelés és milyen egy temetési szertartás.

 

Ezt követően a tengerpart felé vettük az irányt. Az óceán olyan kék volt és határtalan, amilyennek máshol még sosem láttam. Langymeleg hullámok áztatták el a rövidnadrágom szárát, amikor a homokba írtam a nevem, hogy a víz messzire magával vigye. A partszakasz, ahol megálltunk, kedvelt fotós helyszín. Ottjártunkkor éppen egy esküvői fotózás folyt a homokos parton. A bokáig feltűrt fekete nadrágos vőlegény és a fehér ruhás, mezítlábas menyasszony úgy festettek, mintha egy reklámfilm képsorairól léptek volna le. Nem is tudtam róluk és a mögöttük húzódó háttérről levenni a szemem, egy szimpatikus sziklára ülve élveztem a pillanat megfoghatatlanságát.

 

Következő állomásunk a Seongsan Ilchul-bong nevű szunnyadó vulkán volt a sziget keleti részén. A hegy két csodás túraútvonalat is rejt, az egyik felfelé megy a csúcsra, a másik lefelé a híres kagylót és csigát halászó asszonyok házikójához. A felfelé vezető út és a sok apró emberi alak egy idő után ködbe vész. A helyiek szerint azért, mert a hegy szégyenlős és így rejti el az arcát a kíváncsiskodók elöl. Bárhogy is legyen, a látvány így is úgy is lenyűgöző!

 

Mi lefelé vettük az irányt, a kagylóhalászok felé. A hat búvárhölgy már jócskán túl van a nyolcvanon, de hivatásukat mind a mai napig ugyan olyan energiával és ugyanazzal a felszereléssel űzik, mint amikor még tőlük függött a család megélhetése. Ma már saját maguk fitten tartása és az érdeklődő turisták miatt merülnek, de még így is 20-25 percet vannak a víz alatt, naponta 5-6 alkalommal. Míg a repesztve száguldó motorcsónakon sikongatnak az élményt habzsoló utasok, addig a hölgyek 3-4 kiló csigával és kagylóval a kezükben térnek vissza a partra. A puhatestű élőlények hamar a tányéron végzik, hiszen a hölgyek mesterien bánnak a késsel. Nyers tengeri csigát, tengerisünt és fülcsigát nem ettem – mindenre én sem vállalkozom – de jó pár üresen maradt csillogó kis házat hazahoztam emlékbe. Sajnáltam, hogy nem tudok velük beszélgetni, hiszen a csodálatra méltó hölgyek egyedüli örökösei egy olyan foglalkozásnak, ami eltűnik a föld színéről, ha ők már nem lesznek többé.

 

Mindezt még a gomba alakú dol hareubang-ok (kő nagyapák) sem tudják megőrizni, amik szerte a szigeten védik a lakókat a démonoktól és rossz dolgoktól. A bazaltszobrok utcasarkokon, kapuk mellett és parkokban bukkannak fel, nőnek ki a földből. De vigyáznak ők a turistákra is, hiszen a szigeten rengeteg kalandos túraútvonalat találni. Nekiindulhatunk gyalog vagy biciklivel, esetleg még lóval. Választhatjuk azonban a kiépített utakat is, mint amilyen a Halla-hegyre (Hallasan), Korea legmagasabb csúcsára vezet fel. Az 1950 méter magas hegyre rámpát építettek, amin öt és fél óra alatt tehetjük meg a felfelé vezető utat, lélegzetelállító kilátással előttünk és alattunk is.

 

Hegymászás, kagylógyűjtés, óceáni pacsálás után eljött az ideje az evésnek. A hely neve Hét Malac volt. Fém asztalok, műanyag, lefordított szemetesvödrökre hasonlító székek – ezen nem kell fennakadni, a legjobb ételeket az ilyen helyeken találjuk –, minden tiszta, tökéletes minőségű, és kimondottan családias. Az asztal közepén kis gázpalackkal működő rácsos grillező. Rendelés után, amit meghívóm intéz, elkezdtek kiérkezni a zöldségek: paprikapasztával erjesztett kínai kel, azaz a kimchi, újhagyma, ecetes retek, salátalevelek, szezámlevél, no meg a friss tengeri só. Aztán a rácsra került a hús. Az első gondolatom azt volt, hogyan fog ez a két ujjnyi vastag disznóhús átsülni ezen a kicsi grillen. Sokáig nem kellett rajta agyalnom, mert asztalunkhoz pördült az egyik tréningnadrágos kiszolgáló és profi ollómozdulatokkal darabokra nyisszantotta a húst. Térült fordult az étteremben, aztán visszatért, megint nyisszantott párat. Nem telt bele tíz perc és a grillezőn leheletvékony szaftos húsok sisteregtek.

 

Mivel eléggé látszott, hogy nem jejui vagyok, tippet is kaptam az első hússzeletem elfogyasztásához. A javaslat az volt, hogy bár nagyon csábítóak a zöldségek, a húst először csak egy kicsi sóba mártsam, így érezni fogom, a sziget különleges „fekete malacának” jellegzetes finom ízét. Nem bántam meg a tanácsot. Még ma is vissza tudom idézni, micsoda mennyei íze volt annak az egy falatnak. Az állat egyébként egy fekete szőrű, hosszú arcú, kis fülű helyi disznófajta, mely a legenda szerint azért fekete, mert évszázadok óta trágyával etetik. Hogy a legenda nem legenda, azt később meg is tapasztaltuk, legalábbis részben, a Seongup Tradicionális Faluban, Jeju városától nem messze. A szép és rendezett házak között a malackákon kívül találtunk még egy érdekességet, amit jó volt végre élőben is látni. Ez nem volt más, mint a híres érlelő cserépedény, a hangari, melyben több éven keresztül erjesztik a legkiválóbb minőségű szója szószokat, a koreai csilipasztát és a szójabab pasztát, valamint a kimchit.

 

Mielőtt még elhagytuk volna Jejut, választ kaptam még egy kérdésemre, mégpedig, hogy miért is nevezik az istenek szigetének. Vezetőnk szerint a legenda azt mondja, hogy a Halla-hegy északi lejtőin megjelent három hatalmas lyuk, amiből aztán három félisten mászott ki a felszínre. Ők lettek később a jejui emberek megteremtői, akik pedig létrehozták a Tamna Királyságot, mely 1404-ig uralkodott a sziget fölött. Ma sajnos egyre inkább kínai milliárdosok és gazdag turisták vették át ezt a szerepet, de az elmondások szerint sem a jejui lakosság sem az istenek nem hagyják annyiban a dolgot és megvédik a szépséges szigetet.

Gerencsér Dóra

Előző

Hétvége külföldön – Skócia...

Következő

Meztelen igazság: a japán fürdők cso...

Kövess minket!