2024. Március 19. | József, Bánk
Előző

Vidéken újrakezdők – van, akinek be...

Következő

Öt úti cél a tökéletes nászúthoz...

A Big Five és a többiek

A Dél-Afrikai Köztársaságban eltöltött időszak csúcspontjai számomra a nemzeti parkokban tett kirándulások, az állatokkal, madarakkal való találkozások voltak.

 

 St. Luciából elsőként az Isimangaliso Nemzeti Parkba mentünk, amely KwaZulu-Natal tartományban helyezkedik el, magyar szemmel nézve hatalmas, 3.280 km területen. (Összehasonlításképpen Veszprém megye területe 4464 km.) A rezervátumot saját jeeppel, jól kiépített utakon jártuk keresztül-kasul. Szerencsére vendéglátóm rendszeresen a különböző nemzeti parkokban töltődik fel, így igencsak járatos a vadállomány, no meg a szafari viselkedési etikett tekintetében.

 

Ebben a rezervátumban oroszlán nincs, ezért azt is gondolhatnánk, hogy ki lehet szállni a kocsiból és sétálgatni egy kicsit. Na, ezt azonnal felejtsék el, mert bár az állatok királyával itt nem lehet találkozni, de van jó pár olyan állat, aki szintén nem szereti, ha az emberek megzavarják mindennapi tevékenységükben. A szavannában vezető út két oldalán zebrák, kuduk, antilopok, impallák szaladgálnak. El tudják képzelni, milyen magával ragadó érzés, amikor azért kell megállni, mert egy zebra vagy egy elefánt áll az út közepén? Rajtuk kívül találkoztunk zsiráfokkal, orrszarvúkkal, vízlovakkal, nem beszélve számos patásállattal; antilop csordával, gazellákkal, legelésző gnukkal, varacskosdisznó csapatokkal.

 

Mivel már a száraz évszak végénél jártunk, a szavanna sűrűbben álló fáit és cserjéit ligetes mezők váltogatták, néhány helyen egy-egy „pocsolyával”. Az egyik ilyen tócsában dagonyázó vízilovak élvezték, hogy sárral, iszappal kenegethetik bőrüket. Szinte látni véltem, hogy hatalmas szájukat mosolyra nyitják. Pár órás „sétakocsikázást” követően egy jól kiépített pihenőhelyen, a Makatatana Bay Lodge közelében, egy terebélyes fa alatt álltunk meg, ahol a semmi közepén egy tökéletesen berendezett, patyolattiszta, angol wc-vel felszerelt mosdó is várta a turistákat. Mielőtt elindultunk kezet mosni, barátnőm egy hatalmas furkósbotot kapott elő a csomagtartóból és a kockaköveket vadul csapkodva indult el a mosdóhoz vezető úton. Látván értetlenségemet felvilágosított, hogy így kell elzavarni az esetleges nem kívánt látogatókat, a majmokat, kigyókat.

 

A csomagtartóból előhalászott nyugágyakon elterülve bambultunk, hallgattuk Afrika hangjait és hagytuk, hogy átjárja lelkünket Afrika varázsa. Ott és akkor átéreztem azt a megnyugvást és belső csendet, aminek átélésére azóta vágytam, amióta kamaszként Hemingway sorait olvastam. Bár ő vadászott a kontinens nagyvadjaira, mégis hihetetlen tisztelettel, nagyrabecsüléssel írt a vadakról és minden sorából áradt az Afrika iránti hódolat, rajongás.

 

Merengésünkből egy hatalmas bivalycsorda megjelenése zökkentett ki. Voltak vagy 100 -150-en, és bár kocsinktól 2-300 méterre, nekünk keresztben vágtak át a szavannán, mégis tanácsos volt gyorsan mindent betenni a jeepbe, és az oldala mellől lesni a csordát, s készenlétben állni a gyors indulásra, amennyiben irányt változtatnának és felénk indulnának a félelmetes, majd 900 kilós állatok. Szerencsére a megkezdett útjukon haladtak tovább, ennek ellenére, mivel a nap már kezdett lemenni, mi is elindultunk, immár kifelé a parkból.

 

Az estét és az éjszakát ismét a vízilovakról nevezetes St. Luciában töltöttük, s reggeli után a szabadtéri grillezés összes kellékével felszerelkezve indultuk a környék másik nagy nemzeti parkjába, a Hluhluwe -iMfolozi Nemzeti Parkba. Bár ez kisebb, „csak” 960 km-en terül el, de a legöregebb Nemzeti Parkja Dél-Afrikának és mivel az egyik „lakója” az állatok királya és királynője, az oroszlán, ezért igen népszerű a turisták körében.

Ahogy beléptünk a parkba, az egyenruhás vadőr azonnal felhívta figyelmünket a zárás időpontjára. Tudni kell, hogy mindig a naplementéhez kötik a park elhagyásának időpontját, s aki nem tartja be, komoly pénzbüntetésre számíthat. Alighogy elhagytuk a bejáratot, pár kilométer után máris legelésző állatok sokaságát pillantottuk meg, elsősorban patásokat. Megjegyzem, a legjobb időszakban jártunk a parkban, mivel a nagy nyári szárazságot követően, áprilisban a búja növényzet lecsökken, az állatok a vízforrások közelébe tömörülnek, így jobban láthatóvá válnak. Bár ezt most nem mondhattuk el, mivel már delelőn járt a nap, s ezért a nagyobb vadak inkább elbújtak az erdős részekben.

 

Mi a park északi, dombos része felé vettük az irányt, útközben egy pávián csapat keresztezte utunkat. Elég gyorsan felértünk a Hilltop Camp Lodge szálláshoz, amely teraszáról csodálatos a panoráma. A Nzimane folyó medre mellett, a dús vegetáció és a széles koronájú fák tövében kikövezett parkoló és szabadtéri grillezővel felszerelt Maphumulo piknik hely várja a turistákat,  A hazai parkolókra nem jellemzőek, hogy állatok sétafikálnak a kocsik között, itt bezzeg több nyala család legelészet és élte ráérős napjait.

 

A már előre bepácolt steak szeleteket gyorsan megsütöttük és a St.Luisban vásárolt salátával és bagettel élvezettel elfogyasztottuk. A késői ebédet mi lányok egy jófajta stellenboschi borral öblítettük le, míg alkalmi sofőrünknek csak ásványvíz jutott. A lábunk előtt kanyargó és hullámzó víz csobogása altatóként hatott ránk, azonban a vadveszély miatt ezt csak ketten tehették volna meg, mivel egy embernek mindig figyelni kell, nehogy egy krokodil, vagy víziló kisétáljon a vízből. Ennek veszélyére egyébként táblák is figyelmeztetnek.

Így sziesztánkat rövidre vettük, inkább csak bámészkodtunk és meditáltunk, no meg egyébként is vártak ránk a szavanna ördögei.

 

A visszautat cikk-cakkban tettük meg, több turista utat is bejártunk. Az előző napon is látott állatfajokkal most is találkoztunk, de akadt egyéb látnivaló is: egy hatalmasat kellett fékezni jeepünkkel, mivel utunkat egy elefántcsorda keresztezte. Alig pár méterre tőlük sikerült lefékeznünk. A kb. 3 méter széles út jobb oldalán törtek ki a cserjésből és átvágva a betonúton a bal oldali cserjésben tűntek el. Kápráztató, megigéző látvány volt, amint hatalmas fülükkel legyezve magukat, kerek, ringatódzó tomporral lépegetve elnyelte őket a bozót. Jó pár percet vártunk az utolsó elefántbika távozását követően, hogy biztonsággal elindulhassunk.

 

Lassan kifelé kellett venni az irányt, de még mindig nem találkoztunk a nagy macskával! Teli hittel és bizakodva mondtam, hogy a kijárat előtt áll majd egy csodálatos oroszlán és integetni fog nekem. És majdnem így lett! Már csak pár kilométer volt hátra, amikor két előttünk álló kocsi miatt fékeznünk kellett.  Nem láttuk, hogy miért, és csak amikor az egyik kocsi elment és előre araszolhattunk, tűnt fel az út közepén elnyúló, szundikáló oroszlánkirály. Az út mentén, a füvön pedig társa pihengetett a nagy melegben. Percekig lestük az úton nyugvó hím oroszán teli hasának le fel emelkedését, izgatottan vártuk, hogy megmozduljon. Nem hiába! Egyszercsak, még félig kábán, szinte csukott szemmel megemelte nagy busa fejét, majd kinyitotta szemét és egyenesen farkasszemet nézett velem. Mit mondjak, szívemig hatolt a tekintete, lelkemet öröm járt át, s a pillanat bearanyozta egész Dél-afrikai tartózkodásomat. Mert csak pár másodperc volt az egész, aztán az én gyönyörű, dús sörényű nagymacskám fejét könnyedén visszahajtotta, és ránk se bagózva aludt tovább. Velem meg az út maradék idejében madarat lehetett fogni.
Szöveg: Tobak Viki, fotó: Fábián Gabriella, Dél-afrikai tudosítónk



.
Előző

Vidéken újrakezdők – van, akinek be...

Következő

Öt úti cél a tökéletes nászúthoz...

Kövess minket!