2017. December 16. | Etelka, Aletta
Előző

Elstartolt a magyar Goodwood Revival...

Következő

Frankfurt – egy feltöltéssel...

Meglepett a négyajtós Civic

 Az elődmodellhez képest óriásit álmodott a dizájn csapat, ez a családi szedán bőven elmegy elegáns cégautónak is – teszteltük a Civic 4D 1.5 EXE 17 CVT-t.

 

Az elegancia titka nem más, mint egy relatív hosszú nyúlás hátrafelé. Ez megfejelve az ötajtósból átmentett, és ide applikált hátsó lámpatestekkel erőt és dinamikát közvetít – arról nem beszélve, hogy a hátsó üléssor lábtere és a csomagtér is bődület nagy, márpedig ezt ritkán tudják a gyártók összehozni (a négyajtós csomagtere 519 liter, azaz kábé negyven literrel nagyobb, mint az ötajtósé pótkerék nélkül, ami amúgy 478 literes). A magyarázat, hogy az orrész, a motorház megrövidült, amit markáns élekkel, sok-sok krómmal tettek „férfiasabbá”. Ha oldalról szemléljük, az érzés olyan, hogy mindjárt ugrani készül – illik ez a jólfésült macsóság a Honda által magáról kialakított sportos filozófiához. Megjegyezzük, a sportosság itt kevésbé kelt erőltetett benyomást, mint az 5 ajtósnál, ahol az önmagát komolyan vevő rengeteg alumíniumot imitáló műanyag keltett bennünk visszatetszést.

 

Az elegáns megjelenést támogatja, hogy az előző generációnál két centivel alacsonyabban fut a tető, és persze a tetővel együtt az ülést is közelebb vitték a földhöz. Az általános kritika, miszerint nem látni ki belőle, teljesen jogos, ráadásul az ülés magasabbra állítását érthetetlenül alacsonyan limitálták. Igazából persze hiába is nyomnám a fejemet a tetőkárpitba, mert a probléma lényege, hogy két púp zavar be a kerékjárati ív fölött.

Az előző Civic kétlépcsős, kaotikus műszerfala után kifejezetten rendezett a vezető elé táruló látvány.

 

A középkonzolon középméretű kijelzővel és az alap fizikai gombokkal találkozunk: a menü grafikája olyan, amilyen, ugyanakkor könnyen elsajátítható és kezelhető, ami éppen csak annyi odafigyelést igényel, ami még nem megy a vezetés, a figyelem rovására. Ez a kvázi biztonság odáig fajult, hogy a mobiltelefon harmonizálását első alkalommal csak álló helyzetben engedélyezte. A műszeregység egyébként jelzi, hogy a Hondánál egyelőre még nem jött el a full digitális korszak, de a középső kijelző a kormány mögött azért már pixelekkel dolgozik.

 

Hasonlóképp napra kész a vezetéstámogató szolgáltatások sora, hogy csak néhányat említsünk: holttérfigyelő és oldalirányból érkező járművek észlelése, elülső-hátsó tolatószenzorok, parkoló kamera, táblafelismerés, sávelhagyásra és ráfutásra figyelmeztető rendszer, kétfunkciós tempomat, beállítható követési távolsággal,  indukciós telefontöltő, komplex telefon-kiszolgálás, USB- és HDMI-csatlakozók… 

 

Az új 1,5-ös turbós benzinesről nehéz lenne rosszat mondani: 182 lóerő, 220 Nm, VTEC. Hangja szinte semmi, turbólyuknak nyoma sincs, csak valahogy a kézi váltó hiányzik. Az automata nem valami penge, pláne nem ilyen teljesítményhez, szóval maradt bennünk hiányérzet, s gyanítom, hogy a motorban is tartalék szufla. Ez egyszerűen pazarlás, bár a 6,5 literes vegyes fogyasztás így sem rossz, sőt. Az amerikai piacon nyilván értékelni fogják ezt az adatot automata váltó mellett. Fergeteg jó az autó fordulóköre, az úttartása, a rugózása ugyanakkor sportosan pattogós.

 

A Honda Civic, akárhogy is csűrnénk, azért egy korrekt alsó-középkategóriás autó, amely ezzel a megjelenéssel feljebb kacsingat (a Fiat, a Citroen is ezzel próbálkozik több-kevesebb sikerrel). A közlekedés szereplői tapasztalatom szerint mindenképpen magasabb szinten respektálják, például a forgalomba besorolásnál, elsőbbség adásnál - magyarán optikailag többnek látszik önmagánál. Népautó azonban a mi csúcsfelszereltségű modellünkből nem lesz a maga 8 millió körüli árával, de aki kevesebb extrával is beéri, szerintem azt is inkább a legendás Honda hűség fogja vezérelni.

Tóth Gábor Ákos

Előző

Elstartolt a magyar Goodwood Revival...

Következő

Frankfurt – egy feltöltéssel...

Kövess minket!