2019. Október 16. | Gál
Előző

Ikonikus modellek jubileuma...

Következő

Segítő járművek: mobilitást mindenk...

Hobbi(t) terepjáró a Hondától

A ráncfelvarrott Honda HR-V 1.5 i-VTEC Executive vendégeskedett nálunk – a harmonikus külső mögött fura megoldások sorával találkoztunk.

 

A Gyűrűk ura egyszerű lényeire utaló cím nem holmi olcsó zsurnaliszta fogás: néha tényleg úgy éreztük, a megnyerő, kedves mosoly mögött érthetetlen nem odafigyelés is meghúzódik – ezzel együtt az összbenyomás persze az, hogy bár nem egy erőgép, de a felhasználók nagy része úgyis csak városi és elővárosi ingázásra használja majd a Honda kisebbik SUV-ját.

Kezdjük a jó élményekkel: a kettős övvonal például izgalmas részlet, szépen kanyarodik fel a hátsó ajtó rejtett kilincséhez. A modellfrissítés során finom változtatásokat eszközöltek az autó külső megjelenésén, kicsit átszabták például a frontrészt, mely módosított lökhárítót és ködlámpafészkeket is kapott. Az éles japán vonalakhoz szerintem nem illenek a kerek ködlámpák, melyeket légbeömlőt imitáló keretbe foglaltak. Jól mutat az agresszív köténylemez, karakteres megjelenést ad az autónak.

 

Belül okos megoldás a középkonzolban elhelyezett variálható pohártartó, melybe akár nagy flakonok is elférnek, az anyósülésnél elhelyezett hosszú légbeömlő pedig garantáltan jó szellőzést biztosít. Kategória-első a helykínálat: hátul egészen szellős a lábtér, oldalirányban is megfelelően tágas a kabin, a kupésan ívelő tető ellenére még a magasabbaknak is elégséges a fejtér. A csomagtér is jó formájú, a padló alatti üreggel együtt 470 literes hellyel lehet gazdálkodni, mely négy személynek minden igényét kielégíti. Az okosan variálható beltér szintén előnyös, hiszen még a hátsó sor ülőlapját is fel lehet hajtani, így terebélyesebb tárgyakat is be lehet helyezni oda. A csomagtérnyílás pereme terepjáró létére egészen alacsony, így nem kell magasra emelni a nehezebb poggyászokat sem.

 

A legmagasabb, Executive-felszereltségű tesztautóban a japánok 1,5 literes, 4 hengeres szívómotorja dolgozik, mely amolyan utolsó mohikánnak is tekinthető. Kevés gyártó áll ki a „nagyobb” lökettérfogatú szívómotorok mellett, hírek szerint a Hondánál is hamarosan leveszik a palettáról. A 130 lóerős motort egy 6 fokozatú manuális váltóval pörgettük, mely pontos szerkezetnek bizonyult. A motor szigetelésén spóroltak, így kicsit zajosan üzemel a blokk – a teszthét során egyébként 7 literes átlagfogyasztást mértünk. (A 2019-es év folyamán megérkezik a takarékos 1,6-os i-DTEC dízelmotor is.) A kormányzás rendkívül közvetlen, a szervó nem tette teljesen érzéketlenné a rendszert. Ráadásul a kasztni dőlése is elhanyagolható, magasabb építése ellenére nem billegett az autó.

 

Mindeme kellemes benyomás után jöjjön a kifejezetten bosszantó és érthetetlen belső megoldások sora. Azon lépjünk túl, hogy a műszeregység felett egy kicsit eljárt az idő (azon viszont már nem lehet, hogy bizonyos kormánybeállításnál egyszerűen takarásban marad), ahogyan a központi kijelzőn futó rendszerre is igaz ez. Az egyébként jó fogású kormányon kicsit sok a gomb, a klímapanel pedig annak ellenére, hogy tetszetős darab, nagyon gyűjti az ujjlenyomatokat. Igaz ez a zongoralakk borítású középkonzolra is, ráadásul az elhúzott napfénytetővel ez az egész szegmens veszélyesen becsillog. A középső box alatti „nyúlüregbe” elrejtett USB és HDMI csatlakozóhoz igazi művészet eljutni: minimum Houdininek kell lenni ahhoz, hogy bárki be tudjon nyúlni oda.

 

Kérdem én, milyen megfontolás indokolhatja azt, hogy egy 6 milliós autó kesztyűtartójában nincs lámpa, az első ajtók tárolózsebei maximum egy energiaitalos doboz befogadására alkalmasak, a szemünk elé hajtott napellenző mellett besüt a nap és a puhának látszó könyöklő sem kifejezetten kellemes támaszkodási felület?

Mindezek ráadásul – sajnos - ott éktelenkednek akkor is, ha a modellt fokozatmentes CVT-váltóval, vagy a kínálat részét képező 182 lóerős turbós benzinessel kérjük.

Tóth Gábor Ákos

Előző

Ikonikus modellek jubileuma...

Következő

Segítő járművek: mobilitást mindenk...

Kövess minket!