2017. Április 29. | Péter
Előző

Száztíz gyerek már nem éhezik!...

Következő

Marcelino...

Szívek Gálája

Dörfler-Antal Emese
Dörfler-Antal Emese, Ausztriában élő volt gyorskorcsolyázó olimpikon évekkel ezelőtt arra az elhatározásra jutott, hogy meg kell jutalmazni azokat az embereket, akik egy életüket meghatározó tragédia után képesek voltak talpra állni és tovább küzdeni – példát mutatva ezzel sorstársaiknak.

 

Emese hamar felismerte, hogy mindenkinek más az életútja. Senki sem éli meg egyformán a különböző élethelyzeteket, nincs két olyan ember, aki ugyanazokon ment volna keresztül élete során. Éppen ezért a „tragédia” egyike azon szavunknak, amely mögött mindenkinek más-más esemény, történés rejlik. Az egykori olimpikon lapunknak adott exkluzív interjújában többek között az általa és Christian Riavec, ski freestyle bajnok által alapított „Life Goes On” díj születéséről és a következő évek terveiről mesélt.

 

- Ön élsportoló, olimpikon volt. Mi motiválta abban, hogy egy jótékonysági alapítványt hozzon létre?

 

- Sikeres sportolóként rengeteg jótékonysági rendezvényre kaptam meghívást, gyakorlatilag én képviseltem az országomat, illetve a sportágamat. Egy idő után Christiannal – aki szintén rendszeres meghívást kapott ezekre a rendezvényekre – azt döntöttunk, hogy elég ezekből, minket ez nem elégít ki, nekünk saját magunknak kell tenni azért, hogy változást hozzunk a világba. Ehhez pedig nem elég az, hogy megjelenjünk, együnk-igyunk egy-egy rendezvényen. A gondolatot tett követte, s létrehoztuk a „Life Goes On” Alapítványt, s vele együtt a Tara díjat.

 

- Összefoglalná néhány mondatban az alapítvány célkitűzéseit?

 

- Olyan személyeket tüntetünk ki, akiket az élet megviselt, ennek ellenére nagyon fontos szerepet játszanak a társadalomban, s pozitív hozzáállásukkal sokak példaképei lehetnek. Szerencsére elmondhatom, hogy sok ilyen ember van, azonban számunkra éppen az jár nehézséggel, hogy ezekből a remek emberekből kiválogassuk azt a néhányat, aki végül a novemberi rendezvényünkön a megkapja díjat. A mi alapítványunk teret biztosít arra, hogy a közönség megismerje ezeknek a kiváló embereknek a munkásságát. Sok olyan személy volt a kitüntetettek között, akik, amíg a sors nem taszította őket hullámvölgybe, úgy éltek, mint Marci hevesen. Amikor tragédia érte őket, és kénytelenek voltak magukba nézni, akkor történt bennük az igazi változás, azt követően kezdtek el valóban élni és lettek igazán sikeresek. Úgy gondolom, hogy mindennek megvan az értelme, nem véletlenül történnek meg bizonyos dolgok, mi ezt szeretnénk megmutatni a társadalomnak. Mindezek mellett az is fontos számunkra, hogy támogatóink is megtalálják a számításaikat. Lényegesnek tartjuk, hogy szponzoraink megismerkedhessenek egymással és a gála keretén belül, illetve az év közbeni munkánk során kapcsolatokat tudjanak építeni.

 

- Hány kategóriában adják át a Tara Award díjakat?

 

- Általában ez a szám öt és hét között mozog, de függ attól, hogy abban az évben hány kitüntetésre érdemes jelöltet ismertünk meg.

 

- Hogyan talált segítőket maga mellé, illetve milyen volt az ötlet fogadtatása a kezdetekben?

 

- Ausztriában összesen négyen-öten vagyunk a csapatban, mindannyiunk munka után dolgozik a közös projekten.  Itthon gyerekkori jó barátnőm, Nyilka Ildikó segít – szintén a munkája mellett – szívvel-lélekkel a közös célok megvalósításában. Szerencsére mentális támogatókat egyszerűbb szerezni. Megjegyzem, Ausztriában önkéntesből se találtam sokat, itthon többen vannak, akik egy jó célért már-már önfeláldozóan dolgoznak. Ami a szponzorokat illeti, Európában nagyon nehéz rájuk találni. Talán Magyarországon azért könnyebb a helyzet, mint például Ausztriában, mert itthon a támogatások összegét az adóból le lehet írni, míg máshol nem biztosít ilyen lehetőségeket a törvény. Nemrég jöttem haza Amerikából, ott teljesen más a helyzet. Az emberek ott segítik egymást, szinte mindenkinek van öt dollárja egy beteg gyermek vagy egy jó ötlet számára. Hozzátenném, hogy ott is le lehet írni az adóból ezeket az összegeket.

 

- Hogyan változott és bővült a kör az évek során?

 

- Az elején nem is gondoltuk volna, hogy ilyen nagy rendezvény kerekedik majd a mi kis díjátadónkból. Ausztriában, Bécsben van a gála. Magyarország 2014 óta szorosan bekapcsolódott az alapítvány munkájába, így nagyon sok vendégünk, illetve támogatónk magyar. Jelenleg azon gondolkodunk, hogyan lehetne a rendezvényt Budapestre hozni. Ez egyelőre még a jövő zenéje. Ami a vendégeket illeti, a világ számos pontjáról jönnek. Ha viccesen szeretnék fogalmazni, akkor azt is mondhatnám, hogy az Oscar színvonala felé haladunk. Lassan már – a saját akaratunkon kívül – már túlnő minket az alapítvány, mi meg rohanunk, alig győzzük felvenni a tempót. Őszintén remélem, hogy hamarosan kialakul egy nagyobb csapat és egy olyan támogatói kör, amelynek köszönhetően követni tudjuk a tempót.

 

-A díjátadó gálát luxuskörülmények között, Bécs legelegánsabb helyszínén tartják meg.  Nem támadták még önöket azzal, hogy minek ez a felhajtás, a gálára elköltött pénzből esetleg még több rászorulót tudnának támogatni?

 

- Igen, értek minket ilyen támadások. Nekünk azonban megvannak a céljaink, előre felépített stratégia alapján dolgozunk. Mi nem egy karitatív rendezvényt szervezünk, nem egy meghatározott projekt támogatására szervezünk gyűjtést a rendezvény alkalmával.  Nem az a célunk, hogy adományozzunk, hanem az, hogy egy teret adjunk az általunk arra érdemeseknek. Ez lehet díjazott, vagy a díjazottakat segítő szponzor egyaránt. A gála egy kiváló alkalom számukra és számunkra is a kapcsolatépítésre. A támadásokra reflektálva, megszervezhetnénk a rendezvényt akár egy kis moziban is, de mi meg szeretnénk adni a tisztelet a díjazottjainknak, a szponzorainknak, a vendégeinknek, ezért döntöttünk a bécsi Hofburg mellett, ezért van szigorú dress code, illetve a színpadias „Red Carpet” azaz a vörös szőnyegen való bevonulás.

 

- A díjátadó gála mellett év közben is vannak eseményeik. Ezeknek mi a célja?

 

- Rendeztünk már golf verseny, most divatbemutatóban gondolkodunk. Ezeken ismert személyiségek, szponzorok, illetve az általunk kitüntetett emberek is részt vesznek, így meg tudjuk valósítani azt a célkitűzést, hogy a „közönség” a támogatóinkat is megismerje, ne csak a díjazottakat. Fontosnak tartjuk, hogy mindenkinek meglegyen a maga kis „színpada”.

 

- Hogyan találják meg a díjazottakat, illetve azokat, akik segítik a rászorultak egy-egy álmát megvalósítani?

 

- Ez sokkal egyszerűbb, mint ahogy gondolná az ember. Anélkül, hogy keresnénk, elénk jönnek az esetek, a történetek és a mögöttük lévő emberek. Sokszor ajánlanak nekünk embereket, elmesélik a történetüket, majd telefonos vagy személyes beszélgetés követi az ajánlást. Az „álommegvalósítók” a kapcsolatainkon keresztül jönnek be, illetve az önkénteseink keresnek meg olyan személyeket, akik az adott témába a segítségünkre lehetnek. Szerencsére az első szóra rendelkezésre állnak, sőt megtiszteltetésnek veszik, hogy ügyünk mellé állhatnak. A díjátadó nálunk nem úgy működik, mint sok díjnál, hogy egy-egy kategóriában több jelölt közül a helyszínen derül ki a győztes. Nálunk minden kategóriában egy jelölt van, így ő már egyből a nyertes is.

 

- Mint kiderült, ön is a munkája mellett végzi ezt a rengeteg időt és energiát felemésztő munkát. A családra marad ideje?

 

- A családom is velem együtt dolgozik ezen a projekten, ennek köszönhetően elég sok időt töltünk együtt. Azt szoktam mondani, hogy Ausztriában lakom, de Budapesten élek, rengeteg szál köt ide. Nagy szerencsém, hogy egykori Marosvásárhelyi osztálytársnőm, Ildikó ma már Budapesten él és nagyon sokat segít egész évben, ő bonyolítja az esemény nemzetközi kommunikációját. A magam részéről a munkát megpróbálom összekapcsolni a szabadidővel. Sokan nem értik, amikor ezt mondom, de úgy gondolom – és vagyunk ezzel jó páran – ha valaki azt csinálja, amit tiszta szívből szeret, az nem munka a számára.

 

- A díjazottak mind olyan személyek, akik egy nagy törést követően felálltak és teljesítményükkel példát mutatnak az embereknek. Ön mit gondol, létezik olyan törés az életben, ami után nem lehet felállni?

 

- Úgy gondolom, hogy csak Isten akaratával lehet minden törésből felállni. Csak neki van olyan ereje, aminek a segítségével az ember újra erőre kaphat. Vannak olyan esetek, amikor semmi esélye sincs az adott személynek önmagától felállni, de Isten akaratával és segítségével még a lehetetlen is megvalósulhat.

 

- Milyen az alapítvány nemzetközi megítélése?

 

- Szerencsére nagyon szeretnek minket és elismerik a munkákat. A rendezvényünket „The Gala With Heart”-nak, azaz a Szívek Gálájának nevezték el, ami úgy gondolom, hatalmas elismerés mindannyiunk számára. Januárban három hetet Amerikában töltöttem a külügyminisztérium meghívására. Először nem értettem, hogy miért rám esett a választásuk, aztán elmondták, hogy már évek óta figyelemmel kísérik a munkámat, és nagyon tetszik nekik és tisztelik azt, amit csinálok.

 

- Magyarország 2014-ben csatlakozott önökhöz. Hogyan értékeli az eddig elvégzett munkát?

 

-Ildikó mindent megtett azért, hogy Magyarországról számos értékes ember vegyen részt a gálán. Annak ellenére, hogy egy ilyen esemény nem olcsó mulatság, hiszen a belépőjegy mellett (a vendégek a belépőjegy megvásárlásával támogatják a rendezvényt – a szerk.) ruhára, utazásra is kell költeni, nagyon sok magyar vendégünk volt. Számunkra hatalmas megtiszteltetés volt, hogy olyan emberek emelték a rendezvény színvonalát, mint Farkas Bertalan vagy Besenyei Péter.

 

- Már eddig is számos sikert ért el az alapítványi munkájával, mi motiválja még mindig abban, hogy tovább haladjon a megkezdett úton.

 

- Ahogy korábban is említettem, nekem ez nem munka, inkább küldetésemnek tekintem. Azok a levelek és telefonhívások, amelyeket a kitüntetések után kapunk, azt az üzenetet közvetítik számunkra, hogy jó úton haladunk, van értelme. Volt már példa arra, hogy megkérdezték, mondhatnám úgy is, hogy megkérdőjelezték, hogy milyen alapon osztogatunk kitüntetéseket. Úgy gondolom, hogy az emberek között alapvetően nincsenek különbségek, nincs olyan, hogy „én nagy vagyok, te kicsi vagy, én adhatok, te nem”. Mi úgy érezzük, hogy ezeket az embereket igenis be kell mutatni a nagyközönségnek, és hiszem, hogy életútjuk elismerést érdemel.

Szeleczky Afrodite

Előző

Száztíz gyerek már nem éhezik!...

Következő

Marcelino...

Kövess minket!