A világ 7 csodájából kettőt tartottak számon Egyiptomban, az egyik a gizai piramisok, másik az alexandriai Pharosz világítótorony. Amikor Egyiptomról beszélünk rengeteg látnivalót sorolhatunk fel ma is: a piramisok, a Nílus, a homokdűnék, az obeliszkek, a karnaki és a luxori templomok, festett domborművek és falfestmények sora, a Szfinx, diorit, kvarc, porfír, alabástrom, ónix, lápisz lazuli, türkiz, vagy mész- és szerpentinszobrok, szarkofágok és koporsók, megannyi csodálatos alkotás.

Azonban kevésbé ismert, hogy az orvostudomány, azon belül a szemészet történetében is milyen fontos helyet foglal el ez az ókori kultúra. Olyan híres görög és római orvosok jártak itt, hogy tanuljanak tőlük, mint Hippokratész, Dioszkoridész és Galenus. A szem az ember számára alapvető fontosságú szerv. Nem csoda, hogy az ókori Egyiptomban is számos mitológiai képzet kapcsolódott hozzá. Kiemelkedő fontosságú volt Ré napisten szeme és Hórusz égisten szeme.

Ezek azonosak voltak az udzsat szemmel, az „ép”, vagy „ismét ép” szemmel, hiszen mindkét esetben arról szólt a mítosz, hogy az isten szeme megsérült, majd Thot, vagy más isten beavatkozásának eredményeként ismét éppé vált. A szem betegségének a gyógyítása azonban nem csak mitológiai síkon volt alapvető az ókori Egyiptomban, hanem fizikai valójában is. Egyiptom éghajlata számos szembetegségnek kedvez, hiszen a szél és homok sok idegentestet juttat a szembe, amelyek sérülést és fertőzést okozva gyengítik a látást, vagy akár a megvakuláshoz is vezethetnek.

Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a száraz éghajlaton a rovarok minden nedvességet kihasználnak – tömegesen telepednek meg a szemhéjon is, ezzel sokféle betegség kórokozóját is terjesztve. Nem véletlenül nevezték a trachomát „egyiptomi szembetegségnek”. A sok ókori egyiptomi hárfás ábrázolása jól mutatja, mennyire gyakori lehetett akkoriban a vak ember. Optikusként az is szembetűnő, hogy a tömegesen vésett miniatűr hieroglifákat hordozó skarabeuszok készítését – nagyító híján szintén szemrontó munka lehetett – igazán jól csak a rövidlátó miópiás emberek végezhették el.

A szem védelmére már az őskorban is gondot fordítottak, a kétféle szemfesték, a fekete galenit, és a zöld malachit mindegyike tartalmazott fertőtlenítő szert a kén és a réz formájában, bár az előbbi ólomtartalma miatt sokat is ártott – de ezt a hosszú hatóidő miatt akkoriban nem tudhatták. Az orvosi tevékenység fejlődésével a szemnek önálló szakembere, a „szem orvosa” lett, aki szinte a legkorábbi írott emlékekkel egy időben már feltűnt.

Az orvosi szövegek között a Kr. e. 2. évezredből származó papiruszok önállóan kezelik a szemet, és később is írtak könyveket a szem kezeléséről. Ezekből tudjuk, hogy több szembetegséget elkülönítettek, és saját névvel illettek. Ismerték például a vöröses gyulladást, az árpát, a szürke és a zöld hályogot, a farkasvakságot, és kezelésüket is megkísérelték. A mai ismereteink szerint gyógyító hatású szerek keveredtek köztük a fantasztikusnak tűnő, mágikus módszerekkel. Az éjszakai látáscsökkenés megszűntetésére például az egyik receptben marhamájat írtak elő árpa vagy tönköly szalmáján füstölve, majd kifacsarva, úgy, hogy az így nyert nedvet a szembe kellett csöpögtetni.

Észrevették, azt is, hogy a gyengénlátás sokszor más betegségekkel együtt jelentkezik, így például egyik leírás szerint kapcsolódhatott a farkasvaksághoz és a szem előtt észlelt homályos foltok feltűnéséhez. Egy megfázásos betegség mellékhatásaként is feltűntették, és nőgyógyászati probléma részeként is számon tartották. Szintén a betegségek közé sorolták a könnyezés jelenségét, és a szemhéj elváltozásait. Persze bőségesen vannak még olyan szembetegség nevek, amelyeket nem sikerült azonosítani, és úgy tűnik, hogy ők sem tudtak az összes, általuk észlelt jelenséget és elváltozást a szemben konkrét szakkifejezéshez kötni.

A látás mértékének a megállapítása, és javítása fontos orvosi feladat volt. Természetesen akkoriban még nem voltak optikai szalonok, mint az Optistyle, ahol szemüveggel könnyen korrigálni lehet a közel- és távollátást, hanem különféle keverékek alkalmazásával és fizikai beavatkozásokkal próbálkoztak. A receptekből tudjuk, hogy szívesen készítettek csöppet vagy kenőcsöt különféle gyógynövényekből, állati anyagokból és ásványokból, de olyan termékeket is felhasználtak, mint például a méz, sör, bor vagy már korábban elkészített olajok.

Mitológiai példa alapján az anyatej szembe csöppentését is eredményesnek tartották – Hórusz szemét az egyik történet szerint Hathor ezzel gyógyította meg. A konkrét fizikai, orvosi műveletek nem váltak el a varázslástól. Nem csak a receptekben előírt szerek alkalmazása közben hangzottak el varázsigék, hanem a receptek elkészítése is azokkal együtt zajlott. Ennek az a magyarázata, hogy elképzelésük szerint a betegségek alapvetően az istenektől – vagy az istenné vált halottaktól, ellenségtől - származtak, azok fizikai hatásaként jelentek meg.

Ez azt jelentette számukra, hogy az elváltozási formát lehetett orvosolni a receptekben előirt szerekkel. A gyógyszer viszont akkor lett eredményes, vagy hatása tartós, ha a bajt előidéző istenség ezt lehetővé tette – kiengesztelték, vagy elűzték. Nem csoda, hogy az egyiptomi szemorvosok híresek voltak az ókorban.
Simó Klára optikus, OptiStyle Optikai Szalon

Forrás: Wolfhart Westendorf, Handbuch der altägyptischen Medizin. Brill 1999, 146-157., Győry Hedvig, „Tölts be száztíz évet a földön és tagjaid maradjanak erősek”. Egészség és életmód az ókori Egyiptomban. Kriterion2003, 182-183., Nunn, Ancient Egyptian Medicine. London 1995