2018. Október 20. | Vendel
Előző

Tóth Gábor Ákos: Végtelen nyár...

Következő

Bóta Gábor: Gálvölgyi 70...

Verebes István: Tólig

Sorvezető

Ezt a könyvet egy többnyire színházakban dolgozó valaki írja. Az illető képzettségére nézve színész, de volt már újságíró, televíziós és rádiós műsorvezető, valamint színigazgató is. Mindeközben mint magánember közléskényszerben szenvedő, mert rögeszmésen leír mindent, ami az eszébe jut, mi több, néha nem átall „műveiből” egyet-kettőt megjelentetni is. Egyébként hivatásának kizárólag a színházrendezést tekinti. Vagyis az olvasónak hasznos előre tudni, hogy ezt a könyvet egy magát színházrendezőnek tartó valaki írja.

 

Címadó abszurd

Tólig úr Á-ban született és Z-ben fog meghalni. A kettő között Tólig úr igen sok olyan helyen megfordult, ahol alkalma volt némileg kitanulni az ábécét. Ha úgy tetszik, Tólig úr egész életében az ábécéből élt. Tólig úr nagyon szereti az ábécét, mert az tette őt szabaddá, az nyújtott végtelen változatban esélyt neki kifejeznie magát. Tólig úr egy nap úgy gondolta, itt az ideje, hogy az ábécé segítségével belekezdjen ebbe a könyvbe is.

 

Zárszó

Közel hetven év eseményeinek, élményeinek, hiányérzeteinek, kifogásainak, derűjének és keserűségének, tévedéseinek és találatainak, sikereinek és kudarcainak, meg még mi mindennek egybevetését megfogalmazni nemcsak reménytelen, de talán fölösleges is. Legyen elég annyi, hogy aki írta, elmondhatja magáról: boldog ember. Nem a pályán való megléte okán – bár e tekintetben sincs semmi, ami ellentmondana neki! –, hanem elsősorban a családja szeretetétől biztosítva.

 

Három gyereke, Zoltán, Linda és Mihály, veje, Csaba, menye, Dóra, öt unokája, Míra, Richárd, Ida, Norma és Patrick, valamint a felesége, Ágnes szavatolja, hogy a nap minden percében nyugodt és elégedett lehessen. Emiatt magabiztos a tekintetben, hogy megtette, amit meg kellett tennie a neki juttatott hetven évben. Amikor felveti valaki a kérdést: mi az élet értelme, határozott választ vagyok képes megfogalmazni: kapocs lehettem a szüleim és az utódaim között. Életművemnek a három gyerekemet tartom.

 

Semmi más nem érdemel elismerést, mint az életük által bizonyítható folytonosság. Semmi más nem közömbösíti az elmúlás keserűségét, mint az ő továbblétezésükből való végső eltávozásom. Nincs a magam számára becsülendőbb bennem, mint a hozzájuk való ragaszkodásom. Ettől vagyok a természet része. A legvalódibb törekvéseim tanulságai is mindössze őket érintették és érintik – a többit utalják hiúságom, jobb esetben önbecsülésem számlájára.

 



Előző

Tóth Gábor Ákos: Végtelen nyár...

Következő

Bóta Gábor: Gálvölgyi 70...

Kövess minket!