2017. Augusztus 20. | István
Előző

A húsvéti nyúl nem játék!...

Következő

Négylábú szeretetfutár...

Titanic – A mozgó birodalom

„Biztonságos, szinte olyan, mintha nem is hajón, de a földön járnék…”„…Ragyogó reggel, vakító fény és langyos meleg köszöntött ránk, az átlátszóan tiszta, sötétkék víz mintha ölelné a hajónkat. Nincs semmi kétség, jól tettük, amikor a Titanicot választottuk, ami nem más, mint egy gondosan épített mozgó birodalom…” „…Az esetleges huzattól lengőajtók védenek, a szivarszobában óriási vendégmarasztaló kandalló, a zene elringató, boldog vagyok, hogy itt lehetek” – ezt írta az egyik utas a Titanic óceánjáró fedélzetéről 1912 április 13-án. A levél Kanadában a halifaxi Tengeri Múzeumban látható és olvasható, az írás megérkezett a címzetthez, de a feladó soha nem jutott el New Yorkba.

 

A Titanic, az akkori világ legnagyobb utasszállító luxus gőzhajója 1912 április 10-én indult az első utjára Angliából New Yorkba. A hajó személyzete mindent, ami a hosszú úthoz kellett, kényelmet, pompát, jólétet megadott az utasoknak, csupán egy dologgal maradt adós, a megérkezés örömével. Április 14-én éjszaka 11 óra negyven perckor a ma Kanadához tartozó Newfoundlandtól közel 600 kilométerre, délkeletre, az Atlanti óceánon egy jéghegynek ütközött és az elsüllyedhetetlennek kikiáltott csoda hajnali két óra 20 perckor eltűnt a víz felszínéről. A fedélzeten 2223 utas és kiszolgáló személyzet tartózkodott, közülük 705-en túlélték a tragédiát,1517-en a habokban lelték halálukat. Mindössze 339 holttestet találtak meg.

 

A hír a süllyedő Titanicról kiszínezve és lassan jutott el a szárazföldre. Newfoundland például április 15-én kora hajnalban még azt a hírt kapta a jégheggyel való ütközésről, hogy az utasok biztonságban vannak és a helyszínéhez legközelebb levő kanadai kikötőváros, Halifax fele tartanak. A baleset után öt és fél órával azonban már mindenki tudta a valóságot, még mielőtt a túlélők a Carpathia hajóval – amely a hír hallatán azonnal megváltoztatta útját és a helyszínre sietett –, eljutottak volna New Yorkba.

 

Halifax kikötőjéből azonnal keresőhajó indult, amin a mentőbrigádon túl ott volt a helyi Mindenszentek templomának papja, néhány holtakat balzsamozó ember és több mint száz fenyőfa koporsó, zsákok. Három napig tartott a víz alatti telegráf kábeleket javító hajónak, hogy elérje a tragédia helyszínét.„Ameddig a szem ellát az óceán vizén összefagyott testek lebegtek. Sós, csípős hideg és könnyes némaság vesz bennünket körül…” –telegráfozott az egyik hajós, aki újabb emberi segítséget kért a megtalált holtak hajóra emeléséhez. 

 

Április 22-én Halifax elindította a második kereső csoportot is és ugyanebben az időben még másik két kisebb hajó is tengerre szállt, hogy segítsen az áldozatok felkutatásában. A kipróbált hajósok két hétig, éjjel-nappal a vízen voltak, mint egyikük később írta: „szörnyű munka volt és soha nem látott kép tárult elénk… annak ellenére, hogy az embert próbáló munkánkért dupla fizetést és dupla adag rumot kaptunk, a legszívesebben visszafordultunk volna…”

 

Halifax készült a holtak fogadására, félárbocra engedték a zászlókat és meghúzták a harangokat, amikor április 21-én, vasárnap reggel az első 51 holtesttel a Mackay-Bennet hajó megérkezett a kikötőbe és kürtje élesen belevisított a korareggeli némaságba. Aki csak tehette a parton volt. Szótlanul, döbbenten, hajadonfőn állt a tömeg a hideg áprilisi szélben. Néhány nappal később újabb és újabb áldozatokkal érkeztek a hajók. Halifax a gyász városa lett, ideiglenes ravatalozókat állítottak fel és május 3-tól június12-ig temetés, temetést követett.

 

Minden partra került holtestet megszámoztak. A halifaxiak becsületességére vall, hogy az áldozatokon lévő ékszereket és a náluk talált pénzt, aranyat, személyes holmikat kis zsákokba rakták és ugyanazzal a számmal láttak el, mint a holtestet. Mindent, amit megtaláltak írásba is foglaltak és visszaadtak a hozzátartozóknak. Erről a bizonyítékokat Halifax varosának archívuma őrzi.

 

A keresés kéthétig tartott és 333 utas holtestét hozták ki a partra, közülük 150-et a város három temetőjében helyeztek örök nyugalomba, 59-et a hozzátartozók saját hazájukba szállíttattak. A 124 felismerhetetlenségig roncsolt holtestet pedig temetési szertartással visszaadtak a haboknak. A hajó mérnöke így írt erről: „ A szertartás kezdetén, amikor a hajó  kürtje belehasított a ködös levegőbe, az óceán mintha tudta volna, a holtaknak nyugvóhelyet kell adnia. A haragos zöld víz háborgott és süvített az áprilisi kés élességű szél, így siratta a kacagással, mámorral, örömmel teli csodahajó utasait. A fagyos, felcsapódó hullámok csak lassan fogadták magukba a testeket. Az élet utáni vágy, a reménytelenség, a félelem, ami a tragédia pillanatában az arcokra merevedett, nem tűnt el a habokban. Az érzés velünk maradt, hogy emlékeztessen bennünket: az élet tünékeny kincs…”

 

A 46 ezer tonnás hajó este 11 óra negyven perckor megremegett és megszólalt a vészjelző. A halál nem válogatott, gazdag, szegény egyformán végezte.

 

Félelemmel a szívében sokakkal együtt a jeges vízben lelte halálát John Jacob Astor IV, az akkori világ egyik leggazdagabb embere, aki abban az időben 87 millió dollárt mondhatott magáénak. Egy legenda szerint, amikor a hajó a jégheggyel üközött, azt mondta a pincérnek „igaz, kértem, hozzon egy kis jeget, na de ami sok, az sok”. Amikor megtalálták az ujján egy gyémánt és egy platinagyűrű volt, a zsebében 4000 dollár

készpénz volt.

 

Benjamin Guggenheim, a híres amerikai üzletember, amikor megtudta, hogy mi történt a Titanikkal, visszatért a kabinjába, felvette az alkalmi szmokingját, majd munkatársával kiült a fedélzeti nyugágyba, kezében egy konyakos pohárral és szivarral, úgy ment el a másvilágra, ahogy hozza illik, úri módon.

 

Ugyanekkor tették partra a Titanic egyik hegedűsének, John Law Hume testét is, akinek a derekához volt erősítve a hegedűtokja. Hangszere már kiesett belőle.

 

A halifaxi Fairview Lawn temető – ahol a Titanic legtöbb áldozata nyugszik – pontosan 124 – ma már nem csak temető, de hely az emlékezésre. Nők, férfiak, gyerekek minden évben százával jönnek a világ minden tájáról, hogy virágot vigyenek a sírokra, hogy emlékezzenek az életre és, hogy kalapot emeljenek a halifaxiak előtt, önfeláldozó és a holtakat tiszteletben tartó munkájukért. Halifax megadta a végtisztességet mindenkinek, azoknak is, akiket soha senki nem keresett. Sor-sor után, fekete gránit kő, mindegyik dombon ott van a név, egy szám, jelezvén, hányadiknak tálaltak meg a holtestet és egy dátum: 1912. április15.

 

Ha ezekben a sírokban nyugvók beszélni tudnának, mennyi történetet mesélhetnének, mennyi remény, mennyi álom tűnt el a hullámokban!

 

Itt temették el a magyar származású Navratil Mihályt, aki a hajóról írt levelet az anyjának Szeredre (Szered ma Szlovákiához tartozik, korábban magyar településvolt). A másodosztályon utazó Mihály a két fiával indult az Újvilágba. Levelében kérte nővérét és sógorát, ha vele valami történne, fogadják örökbe a fiait. Mintha csak érezte volna, mert levele szinte úgy hangzik, mint egy végrendelet. A fekete hajú bajuszos férfit szürke kabátban, barna öltönyben, zsebében aranyórával találták meg és tizenötödikként helyezték az élettelen testet a kereső hajóra. 

 

Halifaxban nyugszik Leopold Weiszis, a magyar származású kőfaragó, aki Montrealba akart letelepedni. Eredetileg nem a Titanicra vett jegyet, őt az indulás előtti napon irányították át erre a hajóra, mert a másik, amelyikre a jegye szólt sztrájk miatt nem indult. A krónika szerint a tragédia estéjén belga származású feleségével és néhány másodosztályon utazóval vacsoráztak. A jókedv egy csapásra véget ért, amikor a feleség, hogy friss levegőt szívjon, felment a nyitott hajótérre. „…az éjszaka kristálytiszta, igaz a Hold nem jött fel az égre, de annál több csillag ragyog „ - mondta az asszony visszatérve  az ebédlőbe és kijelentette „rossz előérzetem van” és elénekelte Thomas Moore, ír költő versére Sir John Stevenson komponálta dalt, amelynek címe: Last Rose of Summer”.

 

„Ez a nyár utolsó rózsája, egyedül virágzik, a többi társa már elhullatta szirmait.

Már nincs illat, nincs szín, mind halott.

Talán én is követni fogom, amikor a barátságunknak vége.

A szerelem gyöngye elhullik, szívem üres lesz.

Ki fog beköltözni a szívembe ezen a sötét világon…”- énekelte sírva a dalt, mintha már tudta volna az elképzelhetetlent.

 

Halifaxban talált örök nyugalomra egy magyar házaspár, Kisik Vince és felesége, Maria is, ők harmadosztályon utaztak.

 

Mindig friss virág van J. Dawson sírján, azután, hogy 1997-ben James Cameron filmje megjelent a mozikban. Leonardi Di Caprio alakította a filmben Jack Dawson szerepét. Igazából a sír Jozeph Dawson földi maradványait őrzi, aki írországi volt és a hajón teljesített szolgálatot, semmiféle köze nem volt a filmbeli Jack Dawsonhoz. Ez persze nem zavarja az ismeretlen csodálókat, ők benne látják a szerelem szimbólumát.

 

105 évvel a tragédia után a Titanic roncsai ma is ott állnak, ahol a hajó elsüllyedt: az Atlanti óceán fenekén, háromezer méter mélyen, mintegy hétszáznegyven kilométerre Newfoundland partjaitól. Nemzetközi tengeri emlékhely, megrendítő emberi drámák színhelye. Roncsain ma már apró mikrobák élnek és lehet, hogy a célba nem ért óriáshajó lent a mélyben még mindig a lehetetlenről, a megérkezésről álmodik.

Eszterhai Katalin

Előző

A húsvéti nyúl nem játék!...

Következő

Négylábú szeretetfutár...

Kövess minket!